2. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet! Remélem tetszeni fog nektek.:) Pusszantlak titeket: Toti

2.fejezet (Kristen)

Reggel arra ébredtem, hogy a lakásomban vagyok, az ágyamban. És Michael itt horkol mellettem… Mi? Michael? Mit keres ő itt? A lakásomon. És én hogy kerültem haza?

Gyorsan felültem, de rögtön vissza is dőltem, a fejembe hasító borzalmas fájdalom végett. Másnapos vagyok. Remek. Eddig egyetlen egyszer részegültem le, de arra annyira emlékszem, hogy biztos vagyok benne, tegnap is egy kicsit sokat ittam. De nem emlékszem semmire…

Michael mélyen aludt, nem féltem hogy felébresztem, így még egyszer megpróbálva, kikeltem a jó meleg ágyból. Megszédültem, de még sikerült megkapaszkodnom a baldachinos ágyam keretében. Kikecmeregtem a konyhába, és csináltam magamnak egy jó erős kávét. A szekrényben kutatva rátaláltam az Aspirinre, és most nagyon hálás voltam, hogy egy elég kicsi konyhám van, ahol nem kell járkálnom, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet.

Lenyeltem a gyógyszert, majd megittam az extra fekete kávémat. Leültem a bárszékre, ami a konyhapulttal szemben lévő bárpult mellett állt, majd bekapcsoltam a konyhában lévő plazma tévét. Nem élek nagy fényűzésben, és nem is akarok, de plazma tévé nélkül képtelen vagyok meglenni. Még mindig szürcsölgettem a kávét, ahogy a csatornák közt kapcsolgattam. Nem volt semmi érdekes.

Egy percre megálltam. Már emlékeztem a tegnap estére. Minden egyes részletre. A színészkedésre, a limuzinra, a vacsorára… de aztán semmire. Itt vége szakad. Addig eljutottam, hogy kértem „pár” italt. Ami azt hiszem, egy kicsit túl ütős volt. De hogy hogy kerültem haza, arról fogalmam sem volt. Biztos Rob hozott haza a limuzinnal.

Most, hogy végre rájöttem, tovább lapozgattam, majd megálltam egy csatornán ahol Rob képét mutatták. Felhangosítottam, és figyeltem, mit mond a bemondó hölgy.

Tegnap este borzalmas dolog történt a híres sztárral, Robert Pattinsonnal. Épp az újdonsült barátnőjével, Kristen Stewart-tal töltött randevúja után készült hazafelé, amikor egy tömegbaleset miatt a limuzinnak meg kellett állnia, mozdulni nem tudtak az autók, sajnálatos módon, pont egy kereszteződésben ragadtak. Egy részeg kamionsofőr, nem vette észre, hogy az előtte lévő úton, nem lehet haladni, és oldalról a sztár kocsijának ment… - A kávéscsésze kiesett a kezemből. A hölgy csak mondta tovább, de én már nem figyeltem oda. Megsérült… Bár teljes szívemből gyűlöltem, most mégis… nem is tudom, mi történt velem, de a szívem megállt, az sem érdekelt, hogy a csésze eltörött, és a forró kávé épp a lábamra folyik. Ledermedtem. – Bár a család és az orvosok nem mondanak semmit, biztos forrásból értesültünk arról, hogy Rob Patz az intenzíven fekszik, az állapota életveszélyes.

Itt már tényleg nem érdekelt semmi. Meghalhat… Meghalhat, és akkor engem itt hagy.  Fogalmam sem volt, hogy mi történik velem, de azonnal felpattantam, beszaladtam a hálószobába, és nem érdekelve, hogy Michael felébred-e vagy sem, 5 perc alatt elkészültem. Leszáguldoztam a lépcsőn, és beültem a Mercedez-be, amit csak sürgős esetekre használok. Na ez most olyan volt.

Egy pillanatra felrémlett, hogy Michael-t ott hagytam a lakásban – horkolva - , de elég hamar ki is vertem a fejemből. Most csöppet se érdekelt.

Csak percek után jöttem rá, hogy szégyellem magam… Ha most odamegyek a kórházba, Robert azt fogja hinni, hogy érdekel, mi van vele. Még ha igaz is, nem repesnék az örömtől, ha rájönne. Én se vagyok tisztában az érzéseimmel, nem tudom, hogy mi az az egész, amit ma reggel óta érzek, és ami nagyon gyanús nekem… Miért aggódom érte? Hiszen gyűlölöm! Ez biztos. Hiszen egy egoista, aki csak tárgyként tekint a nőkre. És ráadásul még azt képzeli magáról, hogy helyes és tehetséges… Kész őrület. De mégis ott van az a másik érzés, amit iránta táplálok. Ami ha rágondolok, elönt. Nem tudom megmagyarázni, mert az képtelenség, de valahogy mégis, mintha… mintha… á az lehetetlenség!

De akkor vajon mégis miért foglalkozok vele, miért érdekel, mi történik vele, hogy meghal-e vagy sem…

Azt mondjuk el kell ismernem, hogy az este nagyon udvariasan viselkedet… már amire emlékszem! Ez olyan borzasztó, szinte nem emlékszem semmire a tegnap estéből… És még mellette szól az is, hogy azzal a kis kurvával, még ha az is, de egész jóban megvannak, elég sok ideje….

Eldöntöttem magamban, hogy abbahagyom ezt az egész hülyeséget, és mivel tényleg csak az egója növekedne - bár lassan kezdem azt hinni, hogy nincs hova -, ha meglátogatnám, így inkább a barátnőm háza felé vettem az irányt. Kész őrültség most odamenni, hiszen még csak látni se akar szerintem… Bár az igaz, hogy alszik, de akkor is.

Nem akartam gyorsan odaérni, mindent el szoktam neki mondani, de ez most valahogy másabb. Nem tudom, mi zajlik most bennem, nem tudom felfogni, hogy mit érzek, így neki se tudnám elmondani. Haza menni pláne nem volt kedvem, hogy halljam Michael horkolását vagy esetleg azt, ahogy szidja Robot.

A könnyeim szakadatlanul folytak. Ekkor jöttem rá, hogy még csak üzenetet se hagytam Michael-nek, hogy eljöttem. Gyorsan előkotortam az anyósülésen lévő táskámból a telefonomat, és bepötyögtem a számát. Nem vette fel, még aludt, így hát a hangpostájára beszéltem: „Michael, itt Kristen. Elmentem Ashley-hez. Majd hívlak!”

Nem tudtam mit gondoljak most. Össze voltam zavarodva. Nem tudtam mit higgyek. Michael… Michael-t szerettem. Ebben teljesen biztos voltam. De Robot. Nem is tudom. Robert olyan más. Mást érzek iránta, mint Michael iránt, de nem szerelmet. Inkább mondanám úgy, hogy vonzódok hozzá. Mint a mágnes. De én nem akarok egy mágnes lenni, pláne nem egy újabb név, Robert Pattinson listáján. Bár az egész világ azt hiszi, hogy ő egy zárkózott, önbizalom hiányos sztár, de ez csak egy álca. Igazából akkora egója van, mint senki másnak kerek e világon, és szinte minden nap más csajjal van. Persze azóta nem, hogy Emilie-vel jár. Mióta is? 1 hónapja? Esetleg 2? Mindenesetre nem régóta…

Nem akartam úgy érezni, ahogy. Ha tehettem volna, kivágtam volna a szívem, csak azért, hogy ne vonzódjak Robert iránt. Pláne akkor, amikor amúgy is azt kívánják tőlünk, természetesen csak a sajtó miatt, hogy játsszuk el a nagy szerelmeseket. Képtelenség. Igaz, hogy jó színészek vagyunk – legalábbis ezt mondják rólunk – de azért ennyire? Talán nekem menne, hiszen egy olyan lehetetlenség kavarog bennem, mint a vonzódás Robert Pattinson iránt, na de neki! Neki, aki tényleg gyűlöl engem és undorodik tőlem.

Fogtam a kormányt, és azon agyaltam, vajon most mi tévő legyek… Mennyivel egyszerűbb lenne fogni magam, felülni az első gépre, menjen az akárhova, és elhúzni innen a csíkot. De ezt nem tehettem meg, sem magammal, sem a többiekkel. A családommal, a barátaimmal, a főnökömmel, a manegeremmel. Mindenkivel.

Annyira nem figyeltem, hogy még a fényesen világító piros lámpát sem vettem észre, minden erőmet összegyűjtve rátapostam a fékre, és reméltem, hogy nem történik semmi. Csak néztem a piros fényt, mintha csak az lenne a látóteremben, és féltem. Nem akartam Rob szobatársává válni a kórházban. Semmilyen szobatársává. Amint átértem a lámpán félrehúzódtam, és lefékeztem. Csakhogy sajnos meghallottam a rettenetes hangot. A szirénát. Már sejtettem, hogy a rendőrök látták, ahogy átmentem a lámpán, és majdnem karambolósztam egy kocsival. A rendőrautó megállt mögöttem, és én csak vártam, hogy kiszálljanak a kocsiból a biztos urak, és idejöjjenek.

Már láttam a visszapillantó tükörből, hogy errefelé lépkednek. Az egyikőjük férfi volt, a másik pedig egy elég csinos nő. Amikor ideértek az ablakhoz bekopogtak az üvegen, mire én lehúztam azt.

- Az igazolványait kérném. – szólalt meg a férfi.

Aztán odajött a nő is, és amint meglátott, láttam az arcán, hogy felismert.

- Uram Atyám, te Kristen vagy.

- Igen. – mosolyogtam zavaromban. Teljesen máshol jártam, azon gondolkoztam, hogy most mit csináljak. Azt már eldöntöttem, hogy a kórházba nem megyek be, de akkor hova? Nem nagyon akartam elmenni Ashley-hez, csak úgy semmi nélkül, úgyhogy arra gondoltam, hogy inkább elmegyek egy kicsit vásárolni, az még mindig jobban megnyugtat, mint bármi más.

- Jesszusom, biztos épp a kórházba tartasz. Nagyon feldúlt vagy??? – a nő szemében észrevettem a sajnálatot, és eszembe jutott valami nagyon jó.

- Igen. Annyira borzalmas, épp oda megyek. Annyira ideges vagyok, nem akarom elveszíteni. – sírtam. Vagyis csak úgy tettem. Na most tényleg jól jött a színészi tudásom.

Odahajolt a férfi füléhez, és súgott neki valamit, bár nem hallottam. Most nem voltam se Edward Cullen barátnője, se vámpír.

- Azt hiszem, elengedünk. Menj csak! Siess a barátodhoz. Viszont elkísérünk hozzá. Nehogy veled is történjen valami.

Ez nem illett bele a képbe. Úgy terveztem, ha elengednek, elmegyek vásárolni, és nem úgy, hogy bemegyek ahhoz a személyhez, aki miatt ilyen állapotba kerültem.

- Nos, nagyon szépen köszönöm, de nem hiszem hogy ez jó ötlet. A tv-ben elmondták, hogy Robot melyik kórházban ápolják, ezért biztosan rengeteg rajongó és paparazzi no meg sok sajtós is lesz ott.

- Akkor pláne el kell kísérnünk. Nehogy téged is lerohanjanak.

-  Köszönöm, de….

- Semmi de. Elkísérünk. Kész, téma lezárva. – hátramentek, és beszálltak az autóba. Elindultak előttem, majd pedig követnem kellett őket. Nem tehettem volna mást.

Elindultam. A halálom felé, ami a kórházban várt rám. Az utat viszonylag gyorsan tettük meg a kórházig, csak pár utcával alrébb volt, mégis jobban örültem volna, ha több száz kilométerre lett volna. Megálltunk a kórház hátsó bejáratánál, ahol szinte ugyanolyan sok rajongó volt, mint a főbejáratnál. Kiszálltam, és a rendőrök bekísértek egészen Rob ajtajáig. Oda már nem jöhettek utánam, hála istennek, mivel nem voltak családtagok. Én is csak úgy mehettem be, hogy a nővérke látta a hírekben, hogy „együtt” vagyunk. Nem akartam belépni abba a szobába, ahol biztosan meg fogok halni a szégyentől, de a zsaruk ott álltak mögöttem, és figyelték, mikor megyek be végre. Így hát nem volt más választásom. Nagy levegőt vettem, beléptem, és reménykedtem, hogy Rob alszik.

Szerencsém volt, aludt, nyugodtan, és békésen. Leültem az ágya mellé. Borzalmas állapotban volt, az arca csupa seb, a karja bekötve, mereven feküdt az ágyában. A kezéből valami cső lógott ki, és egy géphez vezetett. A szája csupasz volt, nem volt semmi cső, semmi maszk, csak az ajkai. Borzalmas volt nézni.

Elkezdett nyöszörögni, majd mintha mondott volna valamit. Közelebb hajoltam hozzá, hogy halljam is, amiket kimond a száján. És hallottam:

- Kristen… - az én nevemet motyogta…!