11. fejezet
Robert Pattinson szemszöge
Csendben vártuk, míg Tom visszajön, és elmondja, mikorra várhatóak a munkatársai. Ashley-t megkértem, hogy menjen el nekem, és vegyen egy eljegyzési gyűrűt. Nagyon rossz ötletnek tartotta, de azért megtette a kedvemért. Bár semmi kedve nem volt hozzá, Taylor is vele ment, már őszintén féltettem húgocskámat, nehogy neki is baja essen… Tay mellett biztonságban lesz.
A következő napokban csak vártuk a hívást, de az csak nem jött. Tom lenyomoztatta a számot, de az egy eldobható telefonhoz tartozott, így nem kerültünk előrébb egy fikarcnyit sem. Eközben engem hazaengedtek, úgyhogy a lakásom lett azt új főhadiszállás.
Mindeközben nem telt el úgy még egy óra se, hogy ne gondoltam volna vagy százszor Kristen-re. Igaz, hogy nem vagyunk puszipajtások, de a bűntudat, hogy most miattam van életveszélyben, egyszerűen belülről mardosott. Emilie is rendszerint ott volt, csak akkor nem, mikor valami dolga volt. Próbált megnyugtatni, de nagyon nem sikerült neki. Egyszerűen képtelen voltam rá koncentrálni. Még este, míg ő mellettem aludt, vagy éppen simogatott, csak az járt a fejemben, vajon Kristen hogy van.
Azt hiszem szép lassan enyhült az ellenszenvem ellene…
Michael csak néha-néha volt nálam, rendszerint a várost járta, és megpróbált mindent megtenni annak érdekében, hogy megtaláljuk Kristen-t. Persze mostanra már a média is megtudta, túl sokáig nem tudtuk húzni. A déli hírekben ez volt a fő téma, minden újság címlapjáról Kristen arca mosolygott vissza ránk. Bárcsak most is látnám mosolyogni… Minden az én hibám volt. Még belegondolni is rossz volt, hogy mit tehet vele az az elvetemült nő.
Tay és Ashley időközben kezdte megkedvelni egymást. Úgy tűnik, a rossz dolgok mindenkit összehoznak… Még a legnagyobb ellenségeket is…
Erre én és Michael voltunk az egyetlen kivétel. Amikor ott volt nálam, egyszerűen nem bírtuk veszekedés nélkül… Talán azért sem, mert mindkettőnk fáradt volt, és feszültséget, ami napok óta termelődött bennünk, így engedtük szabadjára.
A 3. napon következett be az, amire már mindenki várt…
- Hallo. – mikor felvettem a telefont, először megkönnyebbültem, hogy végre felhívott ez az elmebeteg, de aztán eluralkodott rajtam az idegesség, hogy vajon minden rendben lesz-e…
- Szerbusz, drágám. Megvetted a gyűrűt? Már mindenhol Kristen eltűnéséről van szó, így gondolom, most is ott vannak nálad a zsaruk…
- Mi? Dehogy!
- Nem vagyok hülye, édesem! Na már most, hogy nehogy kifussunk az időből, gyors leszek! Gyere Szombaton délre abba a templomba, ahol megkereszteltek téged! Tudni fogod melyik az. Ne késs el! És ha csak egy zsarut is meglátok, a te drága Kristen-ed meg fog halni… - mikor ördögi hangon felkacagott, akkor már tudtam, hogy kár bármiben is reménykedni, nem fogjuk megtalálni Kris-t. Hozzá kell mennem…
- És honnan tudjam egyáltalán, hogy Kristen tényleg ott van veled? Lehet, hogy már meg is… szóval már… megölted… - nem tehettem ellene, a hangom meg-megcsuklott.
- Szóval nem hiszel nekem? Hát legyen! – hallottam a háttérben valami zajt, mintha kinyitottak volna egy ajtót, aztán becsukták. És akkor hallottam meg a hangot, ami a szívembe hasított. – Gyerünk, beszélj! Rob van a vonalban…
- Mmmh. Robert? Te vagy az?! Kérlek, segíts! – a csattanás, amit hallottam, borzalmas volt. Csak később jöttem rá, hogy épp egy pofont kapott Kristen.
- Hallgass már te ribanc, vagy kapsz még egyet! – csak halkan hallottam, és a háttérből, de jól tudtam, hogy Kristen-nek címezi.
Eluralkodott rajtam, egy olyasfajta düh, amilyet azelőtt még sosem tapasztaltam… Úgy éreztem, hogy muszáj segítenem annak az ártatlan teremtésnek, aki mindezt a szörnyűséget miattam éli át…
- Rendben. Ott leszek. Egyedül. – Tomra nézve, először ijedtséget láttam a szemében. Tudtam, nagyon jól, hogy rájött, ezt nem a szerep miatt mondom, hanem komolyan gondolom. Ismer már annyira…
- Remek. Én is így gondoltam. Szia, szerelmem. – mondta, majd lerakta a telefont.
- Rob, nem mehetsz oda egyedül! Hallod! Ez nagyon veszélyes! És ha megöl??? – Tom úgy rontott nekem, mintha az anyukám lenne, aki nem engedi, hogy későn elmenjek otthonról.
- Nem érdekel! Már nem érdekel semmi! Csak ki akarom szabadítani Kristen-t. És ha ő hal meg??? Ha miattam fogják megölni? Te tudnál élni ilyen bűntudattal a lelkedben?
- Rob… - Ashley elhalt hangja arra kényszeríttet, hogy azonnal felé forduljak.
Lehajtott fejjel, összegörnyedve kuporgott az egyik fotelben, ami a nappali egyik kis sarkában volt.
- Ne tedd ezt! Nagyon szeretem Kristen-t ezt te is tudod. De nem csinálhatsz ekkora úrültséget, hogy egyedül mész oda. A rendőrök simán elrejtik magukat, észre se fogja venni az a nő, hogy ők is ott vannak…
- És ha…
- Khm. Bocsánat, hogy megszakítom ezt a fontos beszélgetést, de még nem tudtam elmondani, hogy bemértük a helyet… Gondolom nem vette észre, hogy többet beszéltetek… Csak… - Tom egyik munkatársa halk volt, nem akart zavarni, de most ezzel az egy mondatával teljesen magára vonta a figyelmet a szobában.
- Mi? Miért nem mondtad már előbb is? – Tom azonnal odarohant, végignézte a monitort, majd rám emelte hideg, kék szemeit.
- Csak hogy egy olyan helyet mutat, ami nem létezik…
- Remek. Akkor marad az a lehetőség, hogy elmegyek EGYYEDÜL a templomba, és hozzámegyek ahhoz a ki tudja milyen nőhöz…
- Nem teheted ezt! – Ashley könyörgő hangja mindent elárult az érzelmeiről.
- Nem! Nem hagyhatom, hogy Kristen miattam haljon meg!!! Elmegyek és kész!
- Azt hiszem most jött el az az idő, hogy beszélnünk kell arról a fontos dologról! – Tom hangja ellentmondást nem tűrő volt.
- Rendben.
Mikor beléptünk a hálószobámba, és becsuktam az ajtót, máris sokkal csendesebb és nyugodtabb lett minden.
- Miről akarsz beszélni?
- Rólad és Kristenről.
- Mi van velünk?
- Szereted őt?
- Mi van? Dehogy? Én Emilie-t szeretem. – ekkora baromságot. Még hogy én? Szeretem Kristen?? Pff.
- Nekem elmondhatod. És Rob… Látom rajtad. Amikor beszéltél most telefonon azzal a nővel… Mikor Kristen-t megütötte… - még most is megrándult az arcom, ahogy a düh eluralkodott rajtam.
- Látod! Megint! Látom rajtad, hogy szereted…
- De nem akarom szeretni… - rogytam le az ágyra… - Tudom, hogy ő Michael-t szereti, azt a taplót, aki nem is érdemli meg, és engem egy egoista, önző baromnak tart… És különben is, Emilie-t tényleg szeretem! – szinte könnyes szemmel néztem fel Tom-ra, a barátomra. Az arcom a kezembe temettem, és próbáltam nem arra gondolni, mikor Kristen elküld a francba.
- Tudom. De Rob! Egyszerre két embert is szerethetsz.
- Mégis hogy?
- Mindkettőjüket szeretheted. Csak az a kérdés, kibe vagy szerelmes? Ki az, aki itt tart a Földön? Akiért reggel boldogan kelsz fel, mert láthatod?
Tudtam a választ. És ez megnyugtatott.
- Menjünk vissza a többiekhez!
- Szóval tudod. – nevetett Tom.
- Persze, hogy tudom!
- Akkor elárulhatod…
- Ez inkább legyen az én titkom! – mosolyodtam el.
- Ahogy akarod, haver. – pacsiztunk egyet, majd átölelte a vállam.
Visszamentünk a nappaliba, és volt egy olyan érzésem, hogy az egész társaság hallgatózott, de ezt különösebben egyikőjük arcán se láttam.
- Megvan a terv! Az elkövetkezendő pár napban, mi megfigyelünk mindent, a hívásokat lenyomozzuk, ti pedig szépen készülődtök az esküvőre. A nő azt fogja hinni, hogy nincs egyetlen zsaru se, de mi ott leszünk, és lesből figyelünk, hogy ha kell, megölhessük azt a bolond nőt, ha bántani próbálná vagy Kristent vagy Robertet. Sajtó nuku. Az lenne a legegyszerűbb, ha ideköltözhetnénk hozzád… - nézett félve rám Tom.
- Ezt ugye nem komolyan kérdezted? Az, és addig marad, ameddig csak akar. Hely van elég, mi más kell még. Az ügy érdekében bármit!
- Remek. Akkor már csak várnunk kell a nagy napra!
