4. fejezet

Sziasztok!
Sajnálom, hogy kicsit késve jött meg a fejezet, de sokat kellett tanulnom, szóval csak most tudtam hozni. Ez igazából egy igen nyugis rész, szerintem nem sok izgalmas dolog van benne, de remélem azért tetszik nektek.

4.fejezet

Aznap még annyiszor tudatosult bennem, hogy tényleg gyűlölöm Robot, hogy azt elképzelni is nehezemre esett. Nem hittem volna, hogy annál jobban utálhatom, mint eddig. És ami a legfontosabb, hogy igazából Michael-t szeretem. Mindennél jobban. Most így belegondolva, hülye is voltam, hogy azt hittem nem őt szeretem. Hiszen amikor meglátom, a szívem gyorsabban kezd verni, akadozik a lélegzetem, és képtelen vagyok levenni róla a szemem.

Ashley-vel még órákig beszélgettünk miután megettük a kaját, amit csinált. A nap folyamán mindenről beszéltünk csak arról az egy témáról nem. Azonban most hálás voltam barátnőmnek, hogy nem feszegeti az amúgy is vékony határomat. Nem foglalkoztam semmivel, csak ültem és élveztem barátnőm társaságát.

Nem vettük észre az idő múlását, csak akkor ébredtem rá, hogy milyen késő is van, amikor George hívózenéje felcsendült a telefonom hangszórójából.

- Kristen? Mégis merre bujkálsz? Teljesen elfelejtetted, hogy interjút adsz?

- Neked is szia George. Várjunk csak milyen interjút? Nekem nem is szóltak erről!

- Dehogynem. Hagytam üzenetet a telefonodon, a mobilodon, még Michael-nek is említettem.

Nem értettem, hogy akkor mégis hogyan nem jutott el hozzám a hír, de nem érdekelt annyira, hogy ebben a percben lekösse a figyelmemet.

- Nem tudom. Na mindegy. Mikor is lesz, és hol?

- Nagyjából 1 óra múlva kezdődik a forgatás, már itt kéne lenned, és a Westend stúdióban.

- Remek. Az innen kb. 20 percre van, nem? – kérdésemet Ashley felé intéztem, mire ő bólintott.

- Mi? Hol vagy?

- Ashley-nél. Tényleg ő nem jön?

- Nem. Csak Taylor és te elszel ott, mivel Rob nem jelenhet meg. Voltál bent nála?

- Igen. Sajnos. – szűrtem a fogaim közül.

A düh, ami az emlékektől elemi erővel tört rám, meghökkentett. Visszagondolva még sosem voltam ennyire dühös, mint most. Még reggel sem voltam az, amikor ez az egész megtörtént. Képtelen voltam lenyugodni. Az egész fejemben a reggel történetek emlékképei mozogtak. Olyan volt, mint egy jól megszerkesztett hollywood-i film képkockái, amiket nagyon gyorsan vetítenek le egymás után. Az emlékekben való elmerülésemből csak az zökkentett vissza a való világba, amikor Ashley erősen megrázta gyönge vállaimat.

Kérdőn néztem rá, mire ő rámutatott a fülemnél tartott telefonra, és rögtön rájöttem tettének okát.

- Kristen, hallasz te engem? – üvöltött már teljes torkaszakadtából.

Volt egy olyan érzésem, hogy egy ideje nem válaszolhattam neki.

- Igen, hát persze. Ne haragudj. Igen, voltam bent nála, olyan 10 percet, aztán eljöttem.

- Remek. Akkor holnap valószínűleg ezzel lesz tele az összes pletykalap.

- Na igen. George, most megyek készülni. Egy 30 perc és ott vagyok. – mondtam, aztán meg sem várva a válaszát letettem.

- Eljössz velem? – tértem a lényegre. Mélyen Ashley szemébe néztem. Szükségem volt rá ebben a percben. Előre tudtam, hogy a Robbal való „kapcsolatomról” is fognak kérdezni, és erre képtelen lettem volna úgy, hogy nem áll ott előttem senki, aki bíztat. Aki bíztat hogy eljátszam, mindennél jobban szeretem „drága” filmbéli partnerem.

Láttam rajta, hogy eleinte nem tudja, mit válaszoljon. De végül kinyögte.

- Szívesen elmegyek. De akkor el kell kezdenünk készülni. Ugye te is tudod, hogy 30 perc múlva nem leszel ott.

- Igen, tudom….

Ránéztem, és egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. A hasamat kellett fognom, már annyira fájt a nevetés. Igazából nem nevettünk semmin, csak úgy kijött belőlünk. Ezért imádtam Ashley-t. Mindenen tudtunk röhögni, csak úgy. Semmi ok nélkül.

Elég hamar elkészültünk, ahhoz képest, hogy csajok vagyunk. Én kölcsönkértem Ashley-től pár cuccot, vagyis ő nyaggatott rám párat, lévén hogy így nem jelenhetek meg egy interjún a tv-ben.

Amikor odaértünk a Westend hatalmas kapujához, eluralkodott rajtam az a fajta lámpaláz, amikor tudod, hogy nem történhet semmi, tudod, hogy jól fogod csinálni, de mégsem tudsz nem félni. Ez esetben is átvette rajtam az uralmat, mint mindig, amikor nagyobb közönség előtt kell szerepelnem. Legyen szó színészetről, vers mondásról, egy egyszerű szöveg felolvasásáról vagy mint ebben az esetben: egy interjúról.

Ashley itt volt mellettem, ami azért sokban segített, de még így is a hányinger kerülgetett. Szívesebben rohantam volna a WC-re, hogy kihányjam azt az egyébként borzalmasan finom vacsorát, amit Ashley készített magunknak. Ash leparkolt a mélygarázsban, míg én elindultam a lift irányába. Vidáman ugrálva ért be pár perccel később. Ash tulajdonképpen teljesen ugyanolyan személyiség volt, mint Alice. Ő is vidám, bohókás és szeleburdi volt. Bár Ashley életében volt pár olyan személy, akiket kifejezetten ki nem állhat. Eleinte engem sem bírt elviselni, mondhatni amolyan köszönőviszony szerűségben voltunk, bár volt olyan forgatási nap amikor rám sem nézett, kivéve amikor a szövege azt diktálta neki. Ennek az okát a mai napig nem tudtam meg, mondjuk szerintem ezt teljesen pontosan még ő maga sem tudja.

Időközben felértünk a 4 emeltre, ahol a forgatás fog folyni. Elmélkedésemből a lift vékonyka női hangja keltett ki, amikor bemondta, melyik emeletre érkeztünk meg.

Tay még nem volt itt, amit egy kicsit sajnáltam. Jó lett volna most odamenni hozzá, megölelni, meleg karjai közé bújni – ami majdnem olyan meleg, mint ahogy a filmben mondjuk – és elveszni hatalmas izmos testében. Nagyon bírtam akis buksiját, mondjuk néha nem értettem az igen igen bonyolult szerelmi életét.

George viszont itt volt… sajnos.

- Na végre, Kristen. Kislány, 10 perc és forognak a kamerák, már rég itt kellett volna lenned! Irány a sminkes és a fodrász! Valamit kezdeni kell veled, így nem kerülhetsz nyilvánosságra. Ash, drágám, azt hittem, ennél azért jobban figyelsz drága kebelbarátnődre.

- Hidd el, George, azért késtünk, mert Ash figyel rám. Azonban csak ennyit tudott kihozni belőlem. – vigyorogtam rá. – Tay?

- Ő már bent van a sminkesnél, 2 perc és készen van.

- Remek akkor megyek én is.

Elindultam az öltöző felé, természetesen nem találkoztam Tay-jel útközben. Miért is lenne ekkora szerencsém pont nekem?

Liam, a fodrász, és Sarah a sminkes rekordidő alatt hoztak ki belőlem valami elfogadhatót. Míg Liam a hajammal babrált, Sarah az alap sminket vitte fel, majd kicsit kiemelte a szemeimet.

Szó mi szó, 5 perc alatt meg voltak velem, és George nagyon nagyon örült ennek. Mire visszamentem a színfalakhoz, illetve csak mögé, már láttam Tay-t.

Azonnal odarohantam hozzá, és hirtelen a karjai közé ugrottam. Eléggé meglephettem szegényt – az arca legalábbis ezt mutatta.

- Hé hé. Kicsi csillag, ez azért elég hirtelen jött. – mindig így hívott. Mármint kicsi csillagnak. Nem is tudom, mikor kezdett el így szólítani, de már ős idők óta ez megy. - Nyugalom, minden rendben van? Hallottam mindenről. Mármint először is, hogy összejöttél Roby-fiúval, aztán meg hogy baleset érte. Tényleg, minden rendben van vele?

- Khm. Nos, igen. Összejöttünk… - fintorogtam, ami azt hiszem neki is feltűnt, mint mindenki másnak a teremben, és George-tól kaptam is egy nagyon rosszindulatú nézést, mire rögtön kijavítottam magam – Ne haragudj, csak annyira aggódom miatta…

- Semmi baj, kicsi csillag. Biztosan rendbe fog jönni. – ölelt át szorosabban.

Azt hiszem rögtön megnyugodtam. Már nem voltam annyira feldúlt és dühös sem annyira.

- 2 perc múlva forgatás! – kiáltotta az egyik stábtag.

- Remélem igazad van – suttogtam a pólójába.

Azt hiszem tényleg jó színésznő vagyok, ha el tudom játszani, hogy ennyire aggódom amiatt az arrogáns seggfej iránt.

- 1 perc! – kiáltott be ismét egy stábtag.

Tay-jel beálltunk a helyünkre, ahonnan be fogunk sétálni, és vártuk, hogy a műsorvezető behívjon minket. Már hallottuk a hangját, ahogy megkezdi a műsort.

- És ez itt az esti őrület, Georgia-val! Mai vendégünk Az alkonyat film három főszereplője lenne, ha szegény Robert Pattinson most nem a kórházi ágyat nyomná. Ennélfogva ma Kristen Stewart-ot és Taylor Lautner-t faggatom! – kiáltotta a hívószónkat.

Elindultunk, arcunkon mosoly, Tay keze a derekamon, enyém az övén, szabad kezünkkel pedig bőszen integettünk a kameráknak.

- Nos, szerbusztok.

- Georgia. – biccentettünk.

- Első és legfontosabb kérdésem, Kristen-hez irányul.

- Tessék csak!

- Hol voltál, mikor Rob-bal baleset történt? Hogy hogy nem voltál mellette, ha összejöttetek…?

Lécci írjátok meg a véleményeteket komiban!!!  Kösziii mindenkinek!:)<3 pusszancs: Toti

3. fejezet

Sziasztok!
Tudom, hogy az előző rész nem volt olyan jó, de sajnos muszáj volt beraknom, mert ebből következnek a dolgok, a további fejezetekben. Remélem ez már jobban fog tetszeni mindenkinek. Puszi: Toti

3.fejezet

-Kristen… - azt hittem rosszuk hallok, amikor másodszor is kimondta a nevemet.

Azt hittem, hogy valami baja van. Mármint úgy, hogy tényleg rosszul van. Napszúrást kapott, vagy megbolondult, vagy valami. Aztán mozgolódni kezdett, ébredezett. Szóltam egy orvosnak, hogy jöjjön és nézze meg, de annyit mondott – kérdezés nélkül – hogy semmi baja, csak nem sokára fel fog majd ébredni.

És fel is ébredt. Pár perc múlva. Úgy tűnt jól van, de mikor meglátott, a szeme teljesen idegenné vált.

- Kristen? Mit keresel te itt? Hol van Emilie? – kérdezte, majd a szobája minden egyes szegletét végig kémlelte, hátha megtalálja Emilie-t.

- Mi? Honnan a szarból tudjam, hogy hol van a kis kurvád??? – annyira ideges voltam.

- Na ide figyelj, nem beszélhetsz így róla! Megértetted? Így is a te hibád, hogy itt vagyok!

- Már miért lenne az én hibám?

- Talán azért, mert ha nem ittad volna le magad, akkor nem kellett volna haza vinnelek, és akkor nem kerültem volna be a dugóba, mert másik irányba mentem volna!

- Várj! Te emlékszel, hogy mi történt veled? – ez megdöbbentett. Mármint, hogy emlékszik mindenre, ami aznap este történt. Nekem is nehezemre esett feleleveníteni a dolgokat, ő pedig rögtön tudta.

- Persze hogy emlékszem! Most pedig inkább menj innen, a végén még jobban beteg leszek tőled! – mondta undokan.

- Komolyan azt hiszed, hogy itt szívesen vagyok itt veled??? Egyszerűen csak megállítottak a zsaruk, és a nő észrevett, és látta hogy zavart vagyok – teljesen más dolog miatt – és azt hitte, hogy azért, mert hogy te itt vagy. És egészen idáig kísértek. Jobb, mint hogy fizessek azért, mert áthajtottam egy piros lámpán. Pff. Hogy én fizessek azért, mert vezetek??? Ez kész őrültség! És nem tudtam volna mit mondani, a nő szerintem tuti rajongó volt.

- Oh. Hát ez nagyon érdekes… Akkor is takarodj innen!!!

- Rendben. Nem kell kérned!

- Úgy tűnik mégis.

- Nyugalom. Már itt sem vagyok. Na cső.

Úgy viharoztam ki az ajtón, mint egy tornádó. A zsaruk még mindig itt ültek, „Mr.Rob” szobája előtt. Nem értették mi történt velem, hogy ilyen feszült vagyok, de most nem érdekelt. Csak elakartam tűnni innen.

Most már teljesen biztos vagyok abban, hogy mit érzek Robert Pattinson iránt – tiszta gyűlöletet. Semmi mást, csak undort, gyűlöletet,  és megvetést.

Eljött az a pillanat, amikor elmentem Ashley-hez. Felhívtam, és megbeszéltem vele, hogy megyek. Természetesen egyáltalán nem zavarta, nem is gondoltam, hogy zavarná, de azért úgy illett, hogy előbb felhívjam. Még a liftben álltam, de csak úgy őrjöngtem.

Mekkora egy hülye voltam. Teljesen félreértettem az érzéseimet, gyűlölöm Robot. Egyszerűen gyűlölöm, és soha nem fogom, soha megszeretni. Ez teljesen biztos.

Amint leértem a parkolóba, beültem a kocsimba, és most tényleg gyorsan száguldoztam Ashley egyébként gyönyörű lakása felé. Nem tudtam másra gondolni út közben sem, csak a  dühömre. Hogy lehettem ekkora egy idióta?  Lehetséges, hogy én tényleg megbolondultam pár órára.

A kormányt markoltam, szinte mindenkire rádudáltam, akár ok nélkül is. Ideges voltam. Mikor végre megérkeztem Ashley-hez, felcsöngettem a kapubejárónál.

Azonnal beengedett.

A ház ahol lakott nagyon nagy volt, ő és egy másik nő lakott benne, de mindkettőjüknek elég nagy volt a lakrésze. A kertben volt egy nagy medence, pázsit, egy külön kis házacskában szauna és jacuzzi is. Maga a ház kétszintű volt, amolyan ikerház, de nagyon modern, olyan kockaház. Ashley házának a berendezése szintén a mai stílust követte, igazából nagyon divatos egy csajszi volt a barátnőm.

- Szia Ashley! Annyira örülök, hogy látlak. – rögtön megöleltem az ajtóban. A karjaiba estem, majdnem el is dőltünk, de aztán sikerült találnunk valamit, amiben megkapaszkodtunk.

- Szia. Én is örülök. Gyere be. – mondta majd becsukta mögöttem az ajtót. A nappali felé kísért, majd leültetett. – Hozzak neked valamit? Egy üdítő jéggel?

- Igen, az jól esne, köszönöm.

- Máris hozom.

Miután behozta nekem a pohár kólát, leült mellém a kanapéra, rátette a kezét az enyéimre, és mélyen a szemembe nézett.

- Mi van veled? Nagyon szarul nézel ki…

- Nem tudom hallottad-e, George mit kényszerített ránk…

- Hallottam. Hogy játszátok el, hogy összejöttetek.

- Igen. Nos, egész jól is ment, mert ugye egyikünk se érez semmit a másik iránt, gyűlölet mellett. Csakhogy tegnap elmentünk egy étterembe, és ittunk egy kicsit. Én nem is kicsit. Aztán nem tudom mi történt, csak annyira emlékszem, hogy reggel otthon ébredtem, és ebből következtetek arra, hogy ő hozott haza. Mármint Rob. Aztán nagyon nagyon másnapos voltam, és bevettem egy gyógyszert, aztán kapcsolgatni kezdtem a konyhában a tv-t. És akkor bejött Rob képe, és mondták, hogy balesetet szenvedett. Én meg totál megijedtem. Nem tudtam mit érzek, és azonnal elindultam a kórházba. De aztán meggondoltam magam, és hozzád akartam jönni, de aztán megint irányt váltottam, és vásárolni akartam. De megállítottak a zsaruk, és azt hitték, hogy épp a kórházba megyek, és ezért vagyok ilyen feszült. És eldöntötték, hogy a kórházig kísérnek, sőt a szobájáig kísértek. Akkor még aludt. Aztán álmában, vagy nem tudom, szóval az én nevemet mondta, és annyira megörültem, aztán megint mondta, aztán felébredt és Emilie-t azt a kis kurvát kereste, és akkor elkezdett velem üvöltözni, és én is vele, és ismét, örökre megutáltam. – a végére már sírtam, nem azért mert sajnáltam, hanem azért mert annyira hülye voltam, hogy aggódtam érte.

- Jaj, kicsikém, ne aggódj. Tudod, jól, hogy Rob mekkora egy bunkó állat. Szóval ne aggódj. – mondta, majd átkarolt és vigasztalni kezdett.

- De miért aggódtam érte???

- Nem tudom, de biztos nem nagy dolog. Emiatt most ne aggódj. Nincs semmi gond.

- Rendben.

A zsebemben remegni kezdett a mobilom. Megnéztem a kijelzőt, és Michael volt az.

- Michael az.

- Vedd fel nyugodtan. Én addig hozok egy kis harapnivalót.

- Halló.

- Szia, kicsim. Hogy vagy? Ott vagy Ashley-nél?

- Szia, drágám. Jól köszönöm, igen itt vagyok nála. Mindjárt eszünk.

- Remek. Be kell ugranom az ügynökségre, délután majd jövök.

- Rendben. Szia.

- Szia. Oh, és Kristen..

- Igen?

- Szeretlek.

- Én is. – mondtam, majd leraktam.

Megbizonyosodtam róla, hogy Michael-t szeretem. Robot pedig teljes szívemből utálom…

 Ashley háza hátulról. 

Szóval remélem hogy mindenkinek tetszett. Kérek szépen komikat!!!:) Pusszancs: Toti

2. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet! Remélem tetszeni fog nektek.:) Pusszantlak titeket: Toti

2.fejezet (Kristen)

Reggel arra ébredtem, hogy a lakásomban vagyok, az ágyamban. És Michael itt horkol mellettem… Mi? Michael? Mit keres ő itt? A lakásomon. És én hogy kerültem haza?

Gyorsan felültem, de rögtön vissza is dőltem, a fejembe hasító borzalmas fájdalom végett. Másnapos vagyok. Remek. Eddig egyetlen egyszer részegültem le, de arra annyira emlékszem, hogy biztos vagyok benne, tegnap is egy kicsit sokat ittam. De nem emlékszem semmire…

Michael mélyen aludt, nem féltem hogy felébresztem, így még egyszer megpróbálva, kikeltem a jó meleg ágyból. Megszédültem, de még sikerült megkapaszkodnom a baldachinos ágyam keretében. Kikecmeregtem a konyhába, és csináltam magamnak egy jó erős kávét. A szekrényben kutatva rátaláltam az Aspirinre, és most nagyon hálás voltam, hogy egy elég kicsi konyhám van, ahol nem kell járkálnom, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet.

Lenyeltem a gyógyszert, majd megittam az extra fekete kávémat. Leültem a bárszékre, ami a konyhapulttal szemben lévő bárpult mellett állt, majd bekapcsoltam a konyhában lévő plazma tévét. Nem élek nagy fényűzésben, és nem is akarok, de plazma tévé nélkül képtelen vagyok meglenni. Még mindig szürcsölgettem a kávét, ahogy a csatornák közt kapcsolgattam. Nem volt semmi érdekes.

Egy percre megálltam. Már emlékeztem a tegnap estére. Minden egyes részletre. A színészkedésre, a limuzinra, a vacsorára… de aztán semmire. Itt vége szakad. Addig eljutottam, hogy kértem „pár” italt. Ami azt hiszem, egy kicsit túl ütős volt. De hogy hogy kerültem haza, arról fogalmam sem volt. Biztos Rob hozott haza a limuzinnal.

Most, hogy végre rájöttem, tovább lapozgattam, majd megálltam egy csatornán ahol Rob képét mutatták. Felhangosítottam, és figyeltem, mit mond a bemondó hölgy.

Tegnap este borzalmas dolog történt a híres sztárral, Robert Pattinsonnal. Épp az újdonsült barátnőjével, Kristen Stewart-tal töltött randevúja után készült hazafelé, amikor egy tömegbaleset miatt a limuzinnak meg kellett állnia, mozdulni nem tudtak az autók, sajnálatos módon, pont egy kereszteződésben ragadtak. Egy részeg kamionsofőr, nem vette észre, hogy az előtte lévő úton, nem lehet haladni, és oldalról a sztár kocsijának ment… - A kávéscsésze kiesett a kezemből. A hölgy csak mondta tovább, de én már nem figyeltem oda. Megsérült… Bár teljes szívemből gyűlöltem, most mégis… nem is tudom, mi történt velem, de a szívem megállt, az sem érdekelt, hogy a csésze eltörött, és a forró kávé épp a lábamra folyik. Ledermedtem. – Bár a család és az orvosok nem mondanak semmit, biztos forrásból értesültünk arról, hogy Rob Patz az intenzíven fekszik, az állapota életveszélyes.

Itt már tényleg nem érdekelt semmi. Meghalhat… Meghalhat, és akkor engem itt hagy.  Fogalmam sem volt, hogy mi történik velem, de azonnal felpattantam, beszaladtam a hálószobába, és nem érdekelve, hogy Michael felébred-e vagy sem, 5 perc alatt elkészültem. Leszáguldoztam a lépcsőn, és beültem a Mercedez-be, amit csak sürgős esetekre használok. Na ez most olyan volt.

Egy pillanatra felrémlett, hogy Michael-t ott hagytam a lakásban – horkolva - , de elég hamar ki is vertem a fejemből. Most csöppet se érdekelt.

Csak percek után jöttem rá, hogy szégyellem magam… Ha most odamegyek a kórházba, Robert azt fogja hinni, hogy érdekel, mi van vele. Még ha igaz is, nem repesnék az örömtől, ha rájönne. Én se vagyok tisztában az érzéseimmel, nem tudom, hogy mi az az egész, amit ma reggel óta érzek, és ami nagyon gyanús nekem… Miért aggódom érte? Hiszen gyűlölöm! Ez biztos. Hiszen egy egoista, aki csak tárgyként tekint a nőkre. És ráadásul még azt képzeli magáról, hogy helyes és tehetséges… Kész őrület. De mégis ott van az a másik érzés, amit iránta táplálok. Ami ha rágondolok, elönt. Nem tudom megmagyarázni, mert az képtelenség, de valahogy mégis, mintha… mintha… á az lehetetlenség!

De akkor vajon mégis miért foglalkozok vele, miért érdekel, mi történik vele, hogy meghal-e vagy sem…

Azt mondjuk el kell ismernem, hogy az este nagyon udvariasan viselkedet… már amire emlékszem! Ez olyan borzasztó, szinte nem emlékszem semmire a tegnap estéből… És még mellette szól az is, hogy azzal a kis kurvával, még ha az is, de egész jóban megvannak, elég sok ideje….

Eldöntöttem magamban, hogy abbahagyom ezt az egész hülyeséget, és mivel tényleg csak az egója növekedne - bár lassan kezdem azt hinni, hogy nincs hova -, ha meglátogatnám, így inkább a barátnőm háza felé vettem az irányt. Kész őrültség most odamenni, hiszen még csak látni se akar szerintem… Bár az igaz, hogy alszik, de akkor is.

Nem akartam gyorsan odaérni, mindent el szoktam neki mondani, de ez most valahogy másabb. Nem tudom, mi zajlik most bennem, nem tudom felfogni, hogy mit érzek, így neki se tudnám elmondani. Haza menni pláne nem volt kedvem, hogy halljam Michael horkolását vagy esetleg azt, ahogy szidja Robot.

A könnyeim szakadatlanul folytak. Ekkor jöttem rá, hogy még csak üzenetet se hagytam Michael-nek, hogy eljöttem. Gyorsan előkotortam az anyósülésen lévő táskámból a telefonomat, és bepötyögtem a számát. Nem vette fel, még aludt, így hát a hangpostájára beszéltem: „Michael, itt Kristen. Elmentem Ashley-hez. Majd hívlak!”

Nem tudtam mit gondoljak most. Össze voltam zavarodva. Nem tudtam mit higgyek. Michael… Michael-t szerettem. Ebben teljesen biztos voltam. De Robot. Nem is tudom. Robert olyan más. Mást érzek iránta, mint Michael iránt, de nem szerelmet. Inkább mondanám úgy, hogy vonzódok hozzá. Mint a mágnes. De én nem akarok egy mágnes lenni, pláne nem egy újabb név, Robert Pattinson listáján. Bár az egész világ azt hiszi, hogy ő egy zárkózott, önbizalom hiányos sztár, de ez csak egy álca. Igazából akkora egója van, mint senki másnak kerek e világon, és szinte minden nap más csajjal van. Persze azóta nem, hogy Emilie-vel jár. Mióta is? 1 hónapja? Esetleg 2? Mindenesetre nem régóta…

Nem akartam úgy érezni, ahogy. Ha tehettem volna, kivágtam volna a szívem, csak azért, hogy ne vonzódjak Robert iránt. Pláne akkor, amikor amúgy is azt kívánják tőlünk, természetesen csak a sajtó miatt, hogy játsszuk el a nagy szerelmeseket. Képtelenség. Igaz, hogy jó színészek vagyunk – legalábbis ezt mondják rólunk – de azért ennyire? Talán nekem menne, hiszen egy olyan lehetetlenség kavarog bennem, mint a vonzódás Robert Pattinson iránt, na de neki! Neki, aki tényleg gyűlöl engem és undorodik tőlem.

Fogtam a kormányt, és azon agyaltam, vajon most mi tévő legyek… Mennyivel egyszerűbb lenne fogni magam, felülni az első gépre, menjen az akárhova, és elhúzni innen a csíkot. De ezt nem tehettem meg, sem magammal, sem a többiekkel. A családommal, a barátaimmal, a főnökömmel, a manegeremmel. Mindenkivel.

Annyira nem figyeltem, hogy még a fényesen világító piros lámpát sem vettem észre, minden erőmet összegyűjtve rátapostam a fékre, és reméltem, hogy nem történik semmi. Csak néztem a piros fényt, mintha csak az lenne a látóteremben, és féltem. Nem akartam Rob szobatársává válni a kórházban. Semmilyen szobatársává. Amint átértem a lámpán félrehúzódtam, és lefékeztem. Csakhogy sajnos meghallottam a rettenetes hangot. A szirénát. Már sejtettem, hogy a rendőrök látták, ahogy átmentem a lámpán, és majdnem karambolósztam egy kocsival. A rendőrautó megállt mögöttem, és én csak vártam, hogy kiszálljanak a kocsiból a biztos urak, és idejöjjenek.

Már láttam a visszapillantó tükörből, hogy errefelé lépkednek. Az egyikőjük férfi volt, a másik pedig egy elég csinos nő. Amikor ideértek az ablakhoz bekopogtak az üvegen, mire én lehúztam azt.

- Az igazolványait kérném. – szólalt meg a férfi.

Aztán odajött a nő is, és amint meglátott, láttam az arcán, hogy felismert.

- Uram Atyám, te Kristen vagy.

- Igen. – mosolyogtam zavaromban. Teljesen máshol jártam, azon gondolkoztam, hogy most mit csináljak. Azt már eldöntöttem, hogy a kórházba nem megyek be, de akkor hova? Nem nagyon akartam elmenni Ashley-hez, csak úgy semmi nélkül, úgyhogy arra gondoltam, hogy inkább elmegyek egy kicsit vásárolni, az még mindig jobban megnyugtat, mint bármi más.

- Jesszusom, biztos épp a kórházba tartasz. Nagyon feldúlt vagy??? – a nő szemében észrevettem a sajnálatot, és eszembe jutott valami nagyon jó.

- Igen. Annyira borzalmas, épp oda megyek. Annyira ideges vagyok, nem akarom elveszíteni. – sírtam. Vagyis csak úgy tettem. Na most tényleg jól jött a színészi tudásom.

Odahajolt a férfi füléhez, és súgott neki valamit, bár nem hallottam. Most nem voltam se Edward Cullen barátnője, se vámpír.

- Azt hiszem, elengedünk. Menj csak! Siess a barátodhoz. Viszont elkísérünk hozzá. Nehogy veled is történjen valami.

Ez nem illett bele a képbe. Úgy terveztem, ha elengednek, elmegyek vásárolni, és nem úgy, hogy bemegyek ahhoz a személyhez, aki miatt ilyen állapotba kerültem.

- Nos, nagyon szépen köszönöm, de nem hiszem hogy ez jó ötlet. A tv-ben elmondták, hogy Robot melyik kórházban ápolják, ezért biztosan rengeteg rajongó és paparazzi no meg sok sajtós is lesz ott.

- Akkor pláne el kell kísérnünk. Nehogy téged is lerohanjanak.

-  Köszönöm, de….

- Semmi de. Elkísérünk. Kész, téma lezárva. – hátramentek, és beszálltak az autóba. Elindultak előttem, majd pedig követnem kellett őket. Nem tehettem volna mást.

Elindultam. A halálom felé, ami a kórházban várt rám. Az utat viszonylag gyorsan tettük meg a kórházig, csak pár utcával alrébb volt, mégis jobban örültem volna, ha több száz kilométerre lett volna. Megálltunk a kórház hátsó bejáratánál, ahol szinte ugyanolyan sok rajongó volt, mint a főbejáratnál. Kiszálltam, és a rendőrök bekísértek egészen Rob ajtajáig. Oda már nem jöhettek utánam, hála istennek, mivel nem voltak családtagok. Én is csak úgy mehettem be, hogy a nővérke látta a hírekben, hogy „együtt” vagyunk. Nem akartam belépni abba a szobába, ahol biztosan meg fogok halni a szégyentől, de a zsaruk ott álltak mögöttem, és figyelték, mikor megyek be végre. Így hát nem volt más választásom. Nagy levegőt vettem, beléptem, és reménykedtem, hogy Rob alszik.

Szerencsém volt, aludt, nyugodtan, és békésen. Leültem az ágya mellé. Borzalmas állapotban volt, az arca csupa seb, a karja bekötve, mereven feküdt az ágyában. A kezéből valami cső lógott ki, és egy géphez vezetett. A szája csupasz volt, nem volt semmi cső, semmi maszk, csak az ajkai. Borzalmas volt nézni.

Elkezdett nyöszörögni, majd mintha mondott volna valamit. Közelebb hajoltam hozzá, hogy halljam is, amiket kimond a száján. És hallottam:

- Kristen… - az én nevemet motyogta…!