Kényszer és Szerelem! - 10. fejezet

10.fejezet

Kristen Stewart szemszöge

Mikor kinyitottam a szemem homályosan láttam. Valami borzalmas bűz volt a szobában, rögtön fel is ültem az ágyamban, hogy megnézzem, mi az. Ám amikor felkeltem, csak egy üres, sötét szobát láttam magam előtt. Semmi nem volt benne, csak az a kényelmetlen ágy, amin feküdtem, és egy rácsos ablak. No meg néhány patkány. Legalább van „szobatársam”. Végig néztem magamon. A ruhám – egy sima farmer és egy póló - csupa kosz volt, és több helyen szakadt is. A kezem csupa kosz, és pár vér csepp is volt rajta. Amikor odanyúltam az arcomhoz, semmi különöst nem vettem észre, csak egy nagyobb vágást a jobb orcámon. Remek. George biztos totál ki lesz akadva, ha meglát. Már mindez megtörténik majd…

A végtagjaim fájtak, mozdulni se tudtam, csak ültem egyhelyben az ágyon, ami szinte olyan kemény volt, mintha a földön feküdnék. Ami azonban rosszabb volt, hogy a fejem úgy sajgott, mint még soha.

Oda akartam menni az ajtóhoz, kinyitni, és kiszaladni erről a borzalmas szobából, de még a pislogás is nehezen ment.

Egy vonat zaját hallottam a közelben, és önkénytelenül is az ablakhoz rohantam volna, de a futásból csak nehéz vánszorgás sikeredett belőle. Segítségért kiabáltam, de semmi haszna. A hang hamar elsiklott mellettem.

Az ajtó volt a következő célpont. Útközben tudatosult bennem, hogy több csontom is eltörhetett, a fájdalomból ítélve. Mikor próbáltam lenyomni a kilincset, és vártam a felemelő kattanást, a szabadulás jelképét, de semmi. Zárva volt.

Ledőltem a földre, és az arcomtól szinte fél centire szaladt el egy rágcsáló. Felsikkantottam, majd mikor egy csöppet kezdett visszaállni a szívverésem normális iramba, leengedtem a kezeim, amit odakaptam a fejemhez.

Leengedtem őket, és egy nagyot sóhajtottam, mintha azzal segíthetnék magamnak. Most jöttem csak rá, hogy elraboltak. Nem tudom ki, és miért, de rab vagyok.

Visszagondolva, nem is tudtam, hogy mi történt. Semmire sem emlékeztem abból a pár órából, amikor ez történhetett velem. Léptek zaját hallottam, majd a kulcsot a zárba. Próbáltam arrébb mászni, de kevés volt az időm, így az ajtó háton vágott. Újabb fájó pont a többi mellé.

Az alak, akit a mögötte világító fényben alig láttam, fölém tornyosult, ördögi hangon kacagott rajtam, majd ledobta mellém a tálcát, amin egy adag étel volt. Azt már nem tudtam ki venni, hogy micsoda, mivel csak egy massza volt, koszos tányéron. Mielőtt kilépett volna, hasba rúgott, amitől egy hatalmas nyögés szakadt fel a torkomból ami egészen a testem legmélyéről bukkant elő. Pokolian fájt. Minden izmom görcsbe rándult, feszültek, mint a gumi szalag.  Azonban a támadóm ezt egy csöppet sem érdekelt, kacagott egyet, majd kilépett az ajtón, becsapva maga után. Még esélyem sem volt arra, hogy kiszabaduljak.

Pár perc, és már nem éreztem semmit. A „gumik” kilazultak és én ernyedten terültem el a földön…

Robert Pattinson szemszöge

A hallottak után legalább 5 percig néma csend telepedett a szobára. Nem értettük. ÉN legalábbis nem tudtam felfogni. Hogy lehet valaki annyira elvetemült, hogy elraboljon egy embert csupán oly okból, hogy kikényszerítsen vele valamit? Akár pénzről van szó, akár egy esküvőről.

- Én… Én ezt nem értem… - Ashley szavait alig lehetett érteni. A sírástól és attól is, hogy a fejét elrejtette a párnába.

Aggódtam érte. Nagyon megviseli Kristen elrablása, és ha valami baja fog esni, abba bele hal. Ismertem Ashley-t, mint a tenyerem. Őt nem lehet csak úgy megnyugtatni. Bármit mondasz neki, ilyenkor nem hiszi el. Amit ő egyszer a fejébe vesz, nem lehet tőle eltántorítani.

- Te nyomorult! Miattad rabolták el Kristent! – Michael szinte ordított, odajött hozzám, és megpróbált megütni, de sem Tom, sem Tay nem hagyta.

Pár percig még kapálózott, és próbált kiszabadulni, azonban a fogva tartói igen erősek voltak. Mindez hiába való erőfeszítés volt Michael-től.

- Ez nem az ő hibája. Ez a te hibád! – Ashley próbált megvédeni, de Michael-nek most az egyszer teljesen igaza volt.

Ash felült az ágyban, és próbált neki támadni Michael-nek, de szerencsére az útjában voltam.

Túlságosan elszabadultak az indulataink, és Kristen miatt is feszültek vagyunk, így végülis érthető ez a viselkedés, de semmi értelme.

- Hagyd, Ash. Jól mondja. Az én hibám. Az ÉN egyik idióta rajongóm rabolta el. Ha Michael uraság akkor időben haza ér, ahogy Kristen-nek ígérte, akkor a csaj később próbálkozik – mondtam elkeseredetten.

- Pontosan. Ha nincs az ez elmebeteg nő, akkor ez az egész nincs! Szóval, ha te túl rosszul vagy még ahhoz, hogy gyűrűt vegyél, és elkezdj szervezkedni, segítek! Szívesen. – Most már az ő hangja volt gúnyos, és teljesen jogosan.

Úgy tűnik fordult a kocka.  

- Na ide figyelj, Michael. Vagy befogod, és abbahagyod a vádaskodást, vagy most azonnal kimész azon az ajtón, és vissza se jössz! – Ashley most már felnézett, olyan pillantással mérte végig Michael-t, amitől én már rég kiszaladtam volna a világból.

- Fejezzétek be! Ez most nem megoldás! – Nagyjából mindenki lenyugodott, Michael sem próbált már kiszabadulni, csak állt egyhelyben és a cipőjét fikszírozta. - Azt fogjuk tenni, hogy én hívok pár embert, aki segíteni fog, persze csak a legmegbízhatóbbak. Le fogjuk hallgatni a számod, és lenyomozzuk azt is, amelyikről az előbb beszéltél is. Megnézzük ki az, ki a tulajdonos, mindent! Amikor pedig legközelebb beszélni fogtok, akkor a helyét is meg tudjuk mondani, hogy hol van. És valószínűleg ott van Kristen is. Szóval nyugalom. A biztonság kedvéért, azért vegyél egy gyűrűt, hátha szükség lesz arra, hogy átverjük. Mikor is engednek ki?

Tom hangja teljességgel nyugodt volt, és hozzánk képest túlságosan is felnőttesen viselkedett. Mintha mi lennénk a kis pisis ovisok, ő meg a szülő, aki rajtakapott minket valami rosszaságon.

- Pontosan nem tudom. Elvileg pár nap. A dokik szerint már jobban vagyok, csak tudod, a megfigyelés…

Utáltam a kórházat, utáltam beteg lenni, mindent utáltam, ami dokikhoz kapcsolódik.  

- Igen, igen. Tudom, - mosolygott – emlékszel, mikor buli után eltört a csuklóm?

- Azt lehetetlen elfelejteni.

Visszagondoltam azokra az időkre, mikor Tom még nem volt rendőr, és én sem voltam mindenki által kergetett színész. Folyton együtt lógtunk, a haverokkal egyik buliból átmentünk a másikba, annyit ittunk, hogy egyetlen egy nap se voltunk józanok. Na igen, azok a szép napok. J Na igen, Tom-nak semmi baja nem volt, begipszelték a kezét, és utána minden rendben volt vele, azonban az orvosok még egy hétig bent tartották, mondván, csak megfigyelés. Szegény már totál ki volt készülve, hogy nem mehetünk bulizni, de aztán kamatostul bepótoltuk.

Az egész egyébként úgy történt, hogy Tom totál bekattant egy csajra, azonban neki ott volt a barátja is, aki kétszer akkora darab volt, mint én meg ő együttvéve. Tom felkérte a csajt táncolni, és a pasija még bele is egyezett, de aztán szegény gyereknek elment az esze, és elkezdte tapizni… azt hiszem Victoria-t, és a pasija nekirontott. Megpróbált elmenekülni, de megcsúszott a padlón, mert valami pia kivolt borulva, és akkorát esett, hogy elszáguldozott egészen a bárpultig, ott meg beverte a csuklóját, és visszahajlott a keze. Elég morbid látvány volt. Na, utána a pasi se akarta már megverni, eléggé kikészítette önmagát. Mi meg csak röhögtünk a haverokkal.

-         Na, inkább megyek hívom a többieket.

-         Rendben. És még egyszer kössz, Tom!

-         Semmiség, - mosolygott – egyébként majd beszélnünk kéne egy nagyon fontos dologról.

-         Valami gond van?

-         Öhm, mondhatni. Ha úgy vesszük. – A mosolyát még mindig nem lehetett levakarni a képéről, úgy ment ki a szobából is, hogy telefonáljon.

Ashley még egy utolsó gonosz pillantást köldött Michael felé, aztán visszadőlt a párnára, odabújt hozzám.

Azt hiszem, mindannyian a gondolatainkba merülve vártuk, hogy Tom visszajöjjön, és elmondja a híreket.

Remélem azért ez is tetszeni fog nektek, és sajnálom, hogy ilyen ritkán hozom a fejezeteket, de mostanában nem írok olyan sokat, valahogy nem jön az ichlet, meg ezernyi más dolgom is van, de örülnék, ha azért még élveznétek. :))) <3 Sok puszi nektek: Toti

Szavazás!!!!:)))

Sziasztok!
Épp egy versenyen veszek részt, és ezért nagyon szeretném megkérni minden kedves olvasóm, hogy szavazzon rám ezen a linken ( http://www.blogokversenye.blogspot.com/ ) , mert igazán fontos lenne nekem:))) És minél több kommentet írjatok, mert ezt is figyelembe veszi. Lécci segítsetek nekem:))) Köszönöm. <3
Millió puszi: Toti

Kényszer és Szerelem! - 9.fejezet

Sziasztok!
Milliószor bocsánat, bocsánat és bocsánat a késésért. Nyaralni voltam, és még át is kellett gondolnom pár dolgot, hogy hogyan is folytassam a történetet. Remélem azért izgalmas lett. :)))) Puszi: Toti

9.fejezet

Robert Pattinson szemszöge

-         Rob, haver. Mi van veled? Sokáig nyomod még ezt az ágyat? – mosolyogva lépett be az ajtón, de a szeme cseppet sem volt vidám.

-         Kössz, már jól vagyok. Pár nap és haza mehetek. – nekem csak egy fintort sikerült kipréselnem magamból. Odajött, kezet fogott velem, majd megveregette a vállam.

-         Az jó.

-         Térjünk a lényegre! Meg kell találnod Krist! – Michael – tőle megszokottan – bunkó volt Tommal. Mintha ő tehetne arról, hogy Kristent elrabolták. Ahelyett, hogy magát okolná. Jogosan.

-         Na ide figyelj, Michael, ha így beszélsz Tommal, most azonnal kimész azon az ajtón, és soha többé nem jössz vissza. Azzal nem segítesz, ha Tomon vezeted le a bűntudatod. – a vigyorom gúnyos volt, legalábbis annak szántam, bár a reakciójából sikerült is.

Csak hümmögni tudott. Tisztában volt azzal, ha akkor haza megy, Kristen most otthon lenne, és akár vele ölelkezhetne.

-         Szia. Ashley Greene. – nyújtotta a kezét Ash Tom felé, amit ő mosolyogva elfogadott.

-         Mintha nem tudná, hogy ki vagy. – Tay és Ash még mindig egymást szekálták.

-         Lehet, de én akkor sem vagyok olyan bunkó, hogy ne mutatkozzak be neki. – gúnyolódott az én kis hugicám.

-         Tom Melton. – rázta meg Ash kinyújtott kezét.

-         Először is tudnom kell, mi történt. Hogy mit tudtok. Rob barátom csak pár dolgot mondott, amiből nem derült ki számomra teljesen tisztán, hogy hogy esett ez a „baleset”.

-         Jól van. Akkor kezdem én. Úgyis én tudom a legkevesebbet. Nekem Tay mesélte, hogy mi történt, azt meg majd ő elmondja. Asszem én ezzel itt be is fejeztem. - letört voltam. Bár nem érdekelt annyira Kristen, inkább Ash és Tay, azért zavart, hogy csak ennyit tudtam segíteni nekik.

-         Engem Kris felhívott, amikor otthon volt. Vagyis a lépcsőn üldögélt, mert a kulcsát  a lakásban hagyta, és Michael még nem ért haza, és nem vette fel a telefont Kris-nek, mert neki fontosabb volt egy  hülye megbeszélés, mint a kedvese. – gyilkos pillantást vetett az imént említett felé, majd visszafordult Tom-hoz, hogy folytassa a történetet. -  Na mindegy. Épp beszéltünk, mikor egyszer csak felsikított, és hallottam valami zajt is, azt hiszem a telefonja esett le. Utána Kris még segítségért kiáltott, és dulakodás zaja is hallatszott. És akkor megszakadt a vonal. Nagyon megijedtem, de azért felhívtam Michael-t, gondoltam, megérdemli, hogy tudja, a barátnőjét elrabolták, de számára fontosabb volt valami barom megbeszélés. – Tay minden egyes percben, mikor Michael nevét kiejtette a száján, gyilkos pillantásokat küldött felé. Megértettem. – Oda mentem Kris-hez, de akkor már nem volt ott, csak a pulcsija, ami csupa kosz lett, és ki is szakadt. Ide hoztam, lent van a kocsiban. Akkor hívtam fel… Ashley-t…

-         Mikor felhívott itt voltam a kórházban Robbal. Miután leraktam, találkoztunk egy parkolóházban, ami közel van Kris lakásához, onnan pedig külön váltunk, és a környéken kerestük, őt és valami nyomot, hátha találunk valamit. De semmi. Aztán Rob hívott, hogy menjünk vissza hozzá, mert jössz, és itt vagyunk. – beszéd közben Ash hangja többször is megcsuklott: alig tudott beszélni.

-         Michael?

-         Engem még délután hívott fel, hogy mikor érek haza aznap, de akkor épp egy nagyon fontos megbeszélésen voltam, amint azt már elmondtam, vagy százszor, és nem tudtam volna haza menni. Megbeszéltük, hogy estére már otthon leszek, de nem tudtam elszakadni. Aztán hívott Taylor, hogy Kristen eltűnt, de nem tudtam eljönni, egyszerűen lehetetlen lett volna. Nagyjából ennyit tudok. – fintorgott.

-         Ez pontosan hánykor történt?

-         Olyan fél kettőkor hívott, és Tay pedig nyolc órakor? Nem tudom pontosan, de a telefonomban benne van.

-         Taylor, mikor beszéltél Kristen-nel?

-         Nyolc előtt pár perccel. Amint megszakadt a vonal, rögtön hívtam Michael-t.

-         Ezek szerint Kristen olyan háromnegyed nyolckor tűnt el, a lakásának a lépcsőházából.

-         Igen.

-         Nem tudja valaki, a lépcsőházban van kamera?

-         Van. – úgy tűnt Michael segíteni akart, de nem ment azzal túl sokra, hogy megmondta, van kamera.

-         Rendben. Ti maradjatok itt, senki ne menjen sehova. Én elmegyek Kristen lakására, megnézem a videót, bemegyek a lakásba, körülnézek, és jövök vissza. De maradjatok itt. Komolyan!

-         Kössz, Tom. – tényleg hálás voltam neki. Elég befolyásos, szóval valószínűleg bármit el tud intézni. Annyira reméltem, hogy megtalálja Kristen-t, persze csak Ashley miatt, hogy alig tudtam figyelni rá, míg beszélgettünk. A szívem sebesen vert, talán túl gyorsan is. Felnéztem rá, mélyen a szemébe néztem, és nem tudom mit látott ott, de meglepődve kilépett az ajtón…

Tom Melton szemszöge

Mikor kiértem a kórházból, beültem a járőr kocsiba, és elindultam Kristen Stewart lakása felé. Persze Robot kiskora óta ismerem, egy általánosba jártunk, a legjobb haverok voltunk, de mégis nehéz hozzászokni, hogy világhírű színész lett.

Ami a szemében volt. Az az aggódás Krsiten iránt. Még sosem láttam ilyennek. Mintha… nem, az nem lehet. Mindegy is.

Most arra kell koncentrálnom, hogy minél előbb megtaláljam Kristen-t. Vele még sosem találkoztam élőben, de biztos kedves. Bár Rob előszeretettel szidta nekem, bármikor csak találkoztunk, vagy beszéltünk. Mégis… Kristen olyan kis ártatlannak tűnt. De most nem ez a fontos.

Mikor odaértem a ház elé, bekapcsoltam a szirénát, és ott hagytam az utca közepén. A portán beszéltem az úrral, és rögtön le is játszotta nekem a felvételt, amire szükségem volt.

Odatekertük, ahol Krsiten-t elrabolták. Tisztán látszott, ahogy jön egy fekete ruhás ember, símaszkban, és a dulakodás is kivehető volt. Borzalmas volt látni. Elkértem a kazettát, majd megkértem a portást, hogy engedjen be Kristen lakásába.

A lépcsőházban találtam egy kisebb vér foltot, amiből rögtön vettem is mintát, és elpakoltam, hogy megnézzék, Kristené-e vagy sem. Az ajtón nem látszott, hogy feltörték volna, szóval egyértelmű, hogy Kristen volt a cél. Bent semmi különös nem volt. A szép lakás teljesen tiszta volt, minden a helyén, semmi szembe tűnő nem volt. Gyorsan végeztünk, közben felhívtam Garcia-t, hogy küldjenek ki egy csapat helyszínelőt. Persze csak titkosan.

Rob-nak igaza volt, jobb, ha a sajtó nem tudja meg. A portást is titoktartásra eskettem, és nem tűnt olyannak, aki elpletykálná valakinek.

Elköszöntem a portástól, majd beültem a kocsiba, és visszahajtottam a kórházba…

Robert Pattinson szemszöge

Miután Tom elment, nem bírtuk ki, hogy ne kapjunk össze.

-         Annyira undorító ez az egész. – halkan mondtam, de természetesen mindenki meghallotta, és felém kapta a fejét.

-         Mi, Rob? – Ash odajött hozzám, lefeküdt mellém, odabújt hozzám. Inkább nekem kellett megnyugtatnom őt, mint neki engem.

-         Hogy Kristen-t elrabolták, és ha esetleg Michael időben hazaér, és fontosabb neki a barátnője, mint valami hülye megbeszélés, akkor ez nem is történik meg. – gyilkos pillantást lövelltem felé, és mikor felnézett rám ő is hasonlóan nézett engem.

-         Na ide figyelj, neked ehhez semmi közöd, tudtommal ki nem állhatjátok egymást Kristen-nel, szóval mi lenne, ha nem játszanád el, hogy érdekel, mi van vele.

-         Igenis érdekel. Lehet, hogy nem kedvelem, nem bírom, de attól még ő is ember, és aggódom miatta. Ráadásul a húgom legjobb barátnője!!! – kiabáltam.

Ash mellettem sírt, az arca nem is látszott, a vállamba fúrta, és némán próbált sírdogálni. A haját simogattam, és próbáltam megnyugtatni – sikertelenül.

-         Oh, persze. És higgyem is el. – fújtatott.

Hirtelen kinyílt az ajtó és Tom lépett be rajta, kezében egy DVD tokkal.

-         Szerbusztok. Megvan a felvétel. – mutatta fel a kezében lévő lapos dobozt.

Az arca meggyötört volt, úgy tűnt, mintha nem akarná lejátszani a videót. Már csak ezért is látni akartam.

-         Mutasd! – ráparancsoltam, és odament a szobámban lévő TV-hez, és berakta a felvételt.

Odatekert, ahol Kristen volt. Először még csak az látszott, ahogy telefonon beszélget, utána pedig ahogy ott ül, és vár. Ashley agyon szorongatta a kezem, annyira félt, hogy mi fog történni. Később rájöttem, hogy volt rá oka.

A következő képkockák borzalmasak voltak. Kristen megint csak telefonon beszélt, ezzel még nem is lenne semmi gond, azonban a következő pillanatban megjelent egy fekete ruhás, sí maszkos alak, és Kristennek rohant. Felkapta, ütötte, verte, még egy kis vér is csorgott Kristen arcáról, ahol megsértette magát egy ütés közben. Ashley könnyei miatt már úszómedencében feküdtünk, legalábbis olyan érzés volt. Majdnem én is sírtam. Nem szeretem Kristent, még egy kicsit se, de azt, amit a felvételen láttunk, még a legnagyobb ellenségemnek se kívánnám. Borzalmas.

Kristen próbált ellenkezni, de végül tehetetlenségében elvitte az a fazon.

Megcsörrent a telefonom, és kis idő után, míg az éjjeli szekrényen kutakodtam, megtaláltam, és egy kis hezitálás után felvettem. Ismeretlen szám.

-         Hallo.

-         Robert?

-         Igen, ki az? Ki keres? – a hang el volt torzítva, pont ezért is döntöttem úgy, hogy kihangosítom, hogy mindenki hallhassa.

-         Nem ismersz. De én ismerlek. Ha élve akarod látni a drágalátos barátnődet, akkor mihamarabb veszel egy eljegyzési gyűrűt, mert összeházasodunk… - a vonal megszakadt, és rájöttem, a támadó csak egy nő lehetett. Az egyik rajongóm…

Kényszer és Szerelem! - 8. fejezet

Sziasztok!
Sajnálom, hogy ilyen későn jött a friss, és mellesleg nyáron valószínűleg kicsit ritkábban fogom hozni majd az új fejezeteket. Tudjátok... táborok, nyaralások, nem nagyon fogok tudni majd írni, de mindig próbálom majd minél előbb hozni.

8.fejezet

Robert Pattinson szemszöge

- Mi van?

- Kristen eltűnt. Mit nem lehet ezen érteni? – sírt Ashley az ágyam mellett.

Az annyira nem érdekelt, hogy a drága kis Kristenke eltűnt, de Ashley-t nem akartam így látni.

- Gyere ide. – mondtam neki, és próbáltam felülni az ágyamban, ami pár fájdalmas nyögés kíséretében sikerült. Ashley odabújt mellém, és a mellkasomra borulva sírt.

- Mennem kell. Segítenem kell Tay-nek megkeresni. Mi van, ha… - a hangja elcsuklott a sírástól, nem tudta befejezni a kérdést. És nem is kellett. Tudtam, mire gondolt. És így látva, ahogy szenved ettől az egésztől, már én is meg akartam találni. De csak Ashley miatt. Borzalmas így látni.

- Nem lesz semmi gond. Nyugodj meg, meg fogják találni Kristen-t. De tudod, mit… Ha akarod… Van egy barátom a rendőrségen…

- Igen? – erre rögtön felkapta a fejét.

- Talán megtudom oldani, hogy azonnali keresést kezdjenek, és teljes titoktartással. Remélhetőleg nem fog sok minden kijutni a médiába.

- Komolyan megtennéd? – nézett rám hatalmas boci szemeivel.

- Érted természetesen. Hiszen tudod, hogy olyan vagy nekem, mintha a húgom lennél.

- Tudom. – mosolygott és ismét odabújt hozzám pár percre.

A szoba csöndbe burkolózott, én néztem a teraszról beszűrődő délutáni fényeket, a Napot, ami már alig pislákol ezen a vidéken.

- Beszélhetnénk egy kicsit, még mielőtt elmegyek?

- Persze. Mond csak. Miről van szó?

- Rólad és Kristenről.

- Kérlek. Beszélhetünk akármiről, csak erről ne! – semmi kedvem nem volt most ahhoz, hogy róla beszéljek. Persze, megteszem Alice-ért, hogy megtalálják, de ennyire azért nem érdekel.

- Nem! Ezt meg kell beszélnünk. Lehettél volna kicsit kedvesebb is vele, mikor bejött hozzád!

- Mi? Tök bunkó volt velem, azt mondta, hogy semmi kedve itt lenni, és csak azért jött be hozzám, mert muszáj, hogy a sajtó nehogy rájöjjön az igazságra! – szinte már kiabáltam. Nem Alice-re voltam dühös, inkább Kristenre. Istenem, akkor jöjjön be a kórházba, de nem kell ott állnia mellettem, és bunkónak lennie. Nem értem.

- Igen. De nem emlékszel véletlenül, hogy mi után viselkedett így? Miután te amint megláttad, Emilie-t kerested, aztán meg megparancsoltad neki, hogy nem beszélhet úgy, ahogy akar. Nézd, Rob, tudod, hogy nagyon nagyon szeretlek, és én is úgy tekintek rád, mint az én drága bátyókámra. De ha normálisabb lennél Kristennel, talán ő is másképp viszonyulna hozzád.

- Folyton le kurvázza a barátnőm. Szerinted ez hogy esik nekem?

- Nagyon jól tudod, hogy Emilie ugyanolyan Kristennel, mint amilyen Kristen vele. És te is elég sokszor leszólod a barátját.

- Mert megérdemli.

- Na látod. Ha Kristen most itt lenne, neki is joga lenne azt csinálnia veled, amit te vele, és megmondania neked, hogy nem beszélhetsz így a párjáról.

- Nem érdekel. Én nem akarok vele jóban lenni. Leforgatjuk a filmeket, eljátsszuk ezt az egészet, és aztán kész. Pár év, és már nem is kell találkoznom vele.

- És te tényleg ezt akarod? Hogy évekig úgy élj, hogy van valaki, akivel muszáj találkoznod, és minden egyes nap veszekedtek? Ez neked élet?

- Nézd, sajnálom, de ez engem nem érdekel. És nem fogok Kristennel kibékülni.

- Jó. Én csak annyit kérek, hogy gondold végig amit mondtam. – nézett mélyen a szemembe. – Viszont én most megyek. Találkozom Taylor-ral. Te meg megtehetnéd, hogy felhívod azt a barátod.

- Rendben. De csak miattad teszem.

- Oké, oké, oké. Felfogtam. – mosolygott.

Odajött mellém, adott egy puszit az arcomra, majd kilibbent az ajtón.

Szóltam a nővérnek, hogy legyen olyan kedves és megint hozzon nekem egy telefont, és készséggel teljesítette kérésemet.

Tom számát nem tudtam fejből, de felhívtam a rendőrséget, és ők bekapcsoltak hozzá.

- Tom? Haver, itt Rob Patz.

- Tesó! Mi van veled? Hallottam a balesetről. Az összes csatorna ezt adja. Még a BBC is.

- Igen? Na, híres lettem.

A vonal másik feléről Tom jellegzetes nevetése hallatszott. A hangja mély volt, és rekedtes, de mégis volt benne valami kis fiús él. Tom 25 éves, és már az FBI-nél valami fejes. Mondjuk, ehhez az is kellett, hogy az apja kő gazdag.

- Figyelj, azért hívlak mert szeretnélek megkérni egy nagyon nagy szívességre.

- Persze, haver, mond csak! Úgy is tartozom neked eggyel.

- Köszi. Na szóval arról lenne szó, hogy nem tudom, hallottad-e, de összejöttem Kristen-nel.

- Ja haver, ne is mond. Jó kis bulát szedtél fel. Kristen állati dögös.

- Na jah. – nem akartam kiábrándítani, hogy én nem éppen így gondolom.

- Na szóval, borzalom történt. Eltűnt. Igaz, még nem 24 órája, de azt hiszem az ő esetében ezt el lehet tekinteni, a hírességét tekintve.

- Nem mondod? Rendben. Most azonnal neki állok az ügynek. Figyelj, nem sokára bemegyek hozzád a kórházba, és mindent megkérdezek. Addig is körözést adok ki.

- Köszönöm. Tom, ha lehetne, teljes titoktartás kéne. Nem lenne jó, ha kitudódna.

- Persze, persze. Mindent megteszek.

- Köszönök mindent. Akkor gyere. Én meg addig idehívom azokat, akik tudnak mást is.

- Rendben. Akkor szia.

- Szia. – és azzal letettem a telefont.

Közben felhívtam Ashley-t, hogy hívja ide Michael-t és Taylor-t is, na meg persze neki is ide kell jönnie. Nélküle nem bírom itt Michael-lel.

Természetesen azt mondta, hogy nagyon fognak sietni.

Míg vártam rájuk, próbáltam gondolkozni azon, amit Ashley mondott. De annyira nem akartam. Még hogy én legyek vele kedves, majd ha ő is az lesz. Mondjuk az tényleg csúnya volt, mikor azt mondtam, hogy miatta vagyok itt, de… de… de akkor is. Én is annyi mindent kaptam már tőle, ami nagyon is rosszul esett. És nem én leszek az, aki majd bocsánatot kér tőle!

Ezzel magamban már le is zártam a témát.

Reméltem, hogy előbb Ashley-ék érkeznek meg, és nem Tom, mert akkor még tudok velük beszélni, hogy mi is történt pontosan.

Kicsit úgy éreztem magam, mint egy detektív filmben. Vagy mint egy James Bond filmben.

Hiányzott Emilie, de tudtam, hogy most egy darabig nem találkozhatok majd vele. Meg kellett bújnunk, még csak nem is találkozhattunk, de valahogy kibírtuk.

Az ajtón halk kopogás hallatszott, de a személy, aki be akart jönni, nem várta meg a válaszom. Az ajtó mögött Ashley 1000 Wattos mosolyát láttam meg, mögötte Tay és sajnos Michael is.

- Ash, hugi. Te aztán gyors voltál. – mosolyogtam, és kitártam a karom, amit nem sokára Ashley vékonyka teste töltött ki.

- Te kérted. – nevetett.

- Tay, haver, hogy vagy?

- Kösz, jól, de ezt inkább nekem kéne kérdeznem. Nem én vagyok ágyhoz kötözve. – kezet fogtunk, átölelt, és megveregette a hátam.

Ilyenkor nem örültem annak, hogy Tay jóval erősebb nálam.

- Én jól vagyok. Tom mindjárt itt lesz, és kikérdez titeket, hogy mi is történt pontosan.

- Rob. – Michael hangja halk volt és félénk. – Mindketten tudjuk, hogy nem vagyunk „öribarik”, de tényleg hálás vagyok, hogy elintézted ezt.

- Ash-nek köszönd. Ő kért meg rá.

- De te egyeztél bele.

- Jó, hagyjuk, ezen most ne vitatkozzunk. Mielőtt Tom megjön, még szeretnék beszélni veletek. – fordultam a többiek felé. – Mi történt pontosan?

- Nem tudom, mert Taylor Lautner uraság még mindig nem hajlandó elmondani. – Ash ideges volt, vagyis nem, csak dühös Tay-re. Nem értem, hogy utálhatják egymást ennyire.

- Tay?

- Rendben. Nos, én csak annyit tudok, hogy Kris felhívott, amikor otthon volt. Vagyis a lépcsőn üldögélt, mert a kulcsát  a lakásban hagyta, és Michael még nem ért haza, és nem vette fel a telefont Kris-nek, mert neki fontosabb volt egy  hülye megbeszélés, mint a kedvese. Na mindegy. Épp beszéltünk, mikor egyszer csak felkiáltott, és hallottam valami zajt is, és kiáltozást, aztán pedig megszakadt a vonal. Annyira megijedtem, és felhívtam Michael-t. Ő azt mondta, hogy nem tud menni, mert hogy ez mennyire fontos neki, meg ilyen baromságok. – Tay minden egyes percben, mikor Michael nevét kiejtette a száján, gyilkos pillantásokat küldött felé. Megértettem. – Oda mentem Kris-hez, de akkor már nem volt ott, csak a pulcsija, ami csupa kosz lett, és ki is szakadt. Ide hoztam, lent van a kocsiban. Akkor hívtam fel… Ashley-t… - szűrte a fogai között.

- Értem. Akkor biztos hogy elrabolták. Még nem hívták egyikőtöket sem?

- Nem, miért hívtak volna minket? – kérdezte értetlenül Ash.

- Szerintem váltságdíjat fognak kérni.

- Hogy mi? Az nem lehet. De ugye nincs semmi baja? – Ash arcán gyorsan folytak a könnyek, és némán sírt mellettem.

Leültettem az ágyra, és odahúztam magamhoz, szorosan megöleltem, és a haját simogattam. Meg kellett nyugodnia. Így nem fog tudni beszélni Tom-mal, ami most nem jönne jól.

- Nyugodj meg, Tom meg fogja találni, és nem lesz semmi baja.

- Megígéred?

- Meg. – egy puszit nyomtam a homlokára.

Tényleg úgy gondoltam rá, mint a húgomra, és mindennél jobban szerettem.

Újabb kopogtatás, és most már Tom arcát láttam meg…

Kényszer és Szerelem! - 7. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a 7. fejezetet. :D Remélem tetszeni fog. Bár ez nem olyan "izgalmas" mint az előző:D

7. fejezet

Kristen Stewart szemszöge

- Te megőrültél? Nem gondoltál arra, hogy előtte talán körbe kellett volna néznetek. Még jó, hogy a folyosó nem látta. Bár holnap ők is látni fogják. A címlapokon!!! – nem bírtam ki ordibálás nélkül. Annyira dühös voltam rá. Én nem csinálhatok semmi Michael-lel, nyilvánosság előtt, ő meg kedvére tologatja Emilie-t az egész sajtó szeme láttára.

- Egyáltalán hogy tudtak a paparazzik lefotózni titeket? A hetediken vagyunk, az istenért!!!

- Fogalmam sincs. Jó, nem tudom. Egyszerűen csak lógtak ott, mint az ablak mosók.

- George-nak elmondtad már?

- Igazából…

- Vagyis nem. Remek. Előbb utóbb meg a tudomására fog kerülni, ezt nem kerülheted el.

- Tudom. Jó? Tudom. Én is tudom, hogy nagyon nagy baromság volt tőlem, de már nem tudom megváltoztatni, szóval örülnék, ha nem kiabálnál itt velem, mivel ezek a falak nem hangszigeteltek, és nagyszerű lenne, ha legalább a kórház összes dolgozója és látogatója nem tudná meg, hogy mi épp veszekszünk. – kelt ki magából. Ő is ingerült volt.

De ő megérdemelte. Hogy lehetett ennyire felelőtlen? Na és a kis kurva? Nem gondol bele abba, hogy ezzel a kis húzásával, akár tönkreteheti a „szerelme” karrierjét?

És akkor rám tört egy remek ötlet. Mintha csak úgy mától tudnám, hogy mi a dolgom.

- Van egy ötletem.

- Hallgatlak.

- Elég jól vagy?

- Attól függ mihez?

- Bár most így belegondolva… ha a szeretkezéshez volt elég energiád, ehhez is lesz! – mondtam neki gúnyosan.

- Ha ha ha. Nagyon vicces. Inkább mond el a terved.

- Sajtótájékoztató. De nem szó szerint.

- Ezt nem értem.

- Mondom a tervet. – kezdtem és csak úgy szaladt ki a számon a megannyi szó.

***

A kórház kertjében könnyen lehetett sétálgatni. Robert karjába kapaszkodtam, vagyis inkább ő az enyémbe, nem volt annyira jól, hogy mérföldeket sétálgasson egy kertben. Maga a terület gyönyörű volt, szökőkutak, kandeláberek, gyönyörű, hatalmas fák, és a remek, tiszta illat. Mintha nem is Hollywoodban lennénk. Szinte egy külön világ volt. A hangulat romantikus volt, csak az zavarta meg, hogy hallottuk, ahogy kattognak körülöttünk a vakuk, és tudtuk, minden lépésünket fotózzák a paparazzik.

Leültünk egy padra, ami az egyik lámpa alatt volt. Odabújtam hozzá, és ő átölelt. Éreztem after shave-jének mentás illatát. Kezem a hasán pihentettem, és próbáltam nem a figyelő szemekre koncentrálni.

- Kristen. Valamit el kell mondanom. -  szólalt meg elég hangosan.

- Mondjad, szerelmem.

- Az a helyzet, hogy ma bent járt nálam Emilie, és…

- Igen…?

- Szóval lefeküdtem vele. Annyira sajnálom, csak nem akartam, hogy az újságokból tudd meg. Én téged szeretlek, tényleg. Mindennél jobban. Annyira megbántam.

Elhúzódtam tőle, és meglepetten kémleltem az arcát.

- Ugye ez most csak egy rossz vicc?

- Sajnos nem. De ígérem hogy nem fordul elő többé, ez volt az utolsó. Csak annyira szomorú volt, és azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz.

- Sajnálom, de nekem ezt még át kell gondolnom. Azt ígérted, hogy lezárod ezt az egészet, és én is lezártam már Michael-t.

- Tudom. És tényleg sajnálom. Mindennél jobban szeretlek.

- Kérdezhetek valamit?

- Bármit. – vágta rá rögtön.

- Élvezted?

- Nem. Dehogy. Csak azért tettem, hogy ne miattam haljon meg. De ígérem, az életemre esküszöm hogy többé nem lesz ilyen. Hiszen te vagy a Nap számomra. Ha nem léteznél, sötétség uralkodna a világ felett, nem lenne többé meleg, jeges szélfuvallat sodorna végig az egész Földön. Borzalmas lenne.

- Robert, engem ez az egész nem érdekel.

- Kérlek. Bízz benne. Csak most az egyszer. Utoljára!

- Nem tudom… Tényleg át kell gondolnom.

- Szeretsz még?

- Persze, hogy szeretlek, Rob. – fogtam meg az arcát. – A szerelem nem múlik el egyik percről a másikra, csak azért, mert megtudta, hogy megcsaltak. Ez nem így megy. Még mindig szerelmes vagyok beléd, mint ahogy azt hiszem egész életemben leszek, de ez nagyon fáj. A tudat, hogy pár órája még Emilie karjaiban feküdtél.

- Azt gondoltam közben, hogy te vagy ott. – mondta alig hallhatóan.

- Hogy mi?

- Végig azt képzeltem, hogy veled vagyok. Hogy a Te ajkaid csókolom, és nem az övét. Szeretlek. – most először nézett a szemembe, mélyen, nagyon mélyen.

- Én is téged. – mondtam, és engedtem, hogy megcsókoljon. Most biztosan bolondnak nézhettek, hogy miért engedtem neki, mikor megcsalt. De annyira hihető volt, amit mondott.

Hamar megszakítottam csókunkat, nem akartam, hogy azt higgye, ennyivel elintézheti.

- Most visszakísérlek, és utána elmegyek. – mondtam kicsit kimértebben.

- Rendben. Ahogy gondolod. – letört volt. Hallatszott a hangján.

Felkeltünk, ő kicsit lassabban mint én, de végül ő is talpára állt, és megindultunk a kórház irányába. Pár perc csend után, már az ajtóhoz is értünk, és azonnal a lift felé vettük az irányt. Rob kórterme a hetediken volt. A legfelsőn. Itt volt a legjobb betegszoba. Természetesen Rob ezt kapta, hiszen neki a legjobb jár. Az én drágámnak.

Mikor beléptünk, ő visszafeküdt az ágyába, én pedig elköszöntem tőle.

***

- Ezt jól eljátszottuk. – mondtam nevetve Robnak.

- Na ja. De ha ezt Emilie megtudja, hogy azt mondtam, hogy közben téged képzeltelek a helyére… tuti kiakad.

- Hogy őszinte legyek leszarom. Úgyhogy ne nekem aggodalmaskodj.

- Jól van, Miss.Tökély.

- Nem vagyok tökéletes. De most megyek.

- Végre.

- Neked is szia.

Az ajtó felé indultam, és még mielőtt kiléptem volna, visszanéztem, és elég hangosan ahhoz, hogy az egész folyosó hallja, azt kiáltottam:

- Nagyon szeretlek! Amint tudok bejövök még hozzád. – mondtam mézesmázos hangon. A gúnyt az arcomon persze csak Rob láthatta. Ő ismeri, hiszen már elég sokszor „megajándékoztam” vele.

A folyosón haladva, sokan megnéztek, én pedig mindenkire kedvesen rámosolyogtam. Még mielőtt kiértem volna, felhívtam Bobot, és megkértem, hogy jöjjön értem a limuzinnal. Mire kiértem az utcára,  már ott várt rám. De  mielőtt kiléptem volna, magamra erőltettem műmosolyom, és megajándékoztam vele a „kedves” fotósokat.

Bob persze kiszállt, és kinyitotta nekem az ajtót, illetve segített átverekednem magam a nagy tömegen.

Mikor beléptem, levakartam magamról a „sminket”, és szomorúan omoltam az ülésbe. Fáradt voltam. Kimerültem ettől a sok sajtó dologtól, most még ettől a rögtönzött színészkedéstől is. Boldogan tartottam hazafelé, abban a tudatban, hogy Michael vár rám. És a meglepetésem is. Eléggé kíváncsivá tett mi lehet az.

Felhívtam Ashley-t, de csak az üzenet rögzítő vette fel. Hagytam neki egy rövid üzenetet, hogy amint tud, hívjon majd fel, és többre nem is volt időm, mert a limuzin megállt a lakásom előtt. Megköszöntem Bob-nak, majd felsiettem. Kettesével vettem a lépcsőfokokat, képtelen voltam lassítani. A szívem a torkomban dobogott izgatottságomban, ám mikor be akartam nyitni az ajtón, egy falba ütköztem. Be volt zárva. Elkezdtem kutakodnia  táskámban a kulcsom iránt, de semmi haszna. A telefonom közben a kezem ügyébe került, így felhívtam Michael-t, hogy engedjen be, és közben csöngettem is. Nem vette fel, és nem is nyitott nekem ajtót. Valószínűleg még nem ért haza… Leültem az egyik lépcsőfokra, és vártam, hogy a lovagom hazaérjen…

Ashley Greene szemszöge

Hirtelen gondolattól vezérelve a kórház irányába indultam. Meg akartam látogatni Robot. Bár nem voltam vele annyira jóban, de most muszáj volt beszélnem vele. Róluk. Erről az egész sajtó dologról.

A kocsiba ülve felhívtam pár embert, megbeszéltem velük, hogy jövő héten pénteken rendezek egy bulit. A vendégek listáját odaadtam Mark-nak, a stúdió asszisztensének, és megkértem, hogy küldje ki mindenkinek.

Hamar megérkeztem a kórházba. A beteg pultnál megkérdeztem egy nővérkét, hogy merre van Rob, aki kedvesen elirányított a megfelelő emeletre. A szobáját kicsit nehezebben találtam meg, egy eldugott részen volt, hogy nehezebben találhassák meg, ami Rob szempontjából jó volt, hisz így a fotósoknak és a rajongóknak még nehezebb megjutnia hozzá. Mikor benyitottam, ő aludt. Leültem a kanapéra, ami a hatalmas plafontól padlóig érő ablakok mellett állt, és kinéztem a teraszra, vagyis csak próbáltam, mert el  voltak húzva a függönyök. Felkeltem a kanapéról, és odasétáltam az ablakhoz, elhúzva a függönyt. Ami nagy hiba volt. Rögtön megláttam, ahogy a paparazzik fotózni kezdenek, villogtatják a vakujaikat. Gyorsan visszahúztam, és nagyokat lélegeztem. Ez nem volt semmi. Mikor vissza akartam ülni, sikeresen levertem egy füzetet a komódról, ami az utamban állt.

Robert Pattinson szemszöge

- Ashley? – lepődtem meg. Nem hittem volna, hogy bejön hozzám.

- Jaj, annyira sajnálom, hogy felkeltettelek. Nem akartam. Csak elhúztam a függönyt, és ott volt az a sok fotós, és én totál nem figyeltem, és akkor levertem ezt a füzetet, és nagyon sajnálom… - zavarában nagyon hadart. Az egész alkonyat-stábból talán vele voltam a legjobban. Bár Kellan-nel és Jackson-nal is jókat szoktunk hülyülni. Tay-jel mindenki jóban van, ő kicsit olyan mint Ashley. Folyton pörög, és viccelődik. Nikki-vel annyira már nem vagyunk jóban. Az után hogy dobtam, kissé megromlott a kapcsolatunk. Bár ez természetes. Peter és     iszonyú jó fejek, ők nagyon hasonlítanak a filmbéli szerepükhöz, kedvesek és önfeláldozóak. Peter-rel főleg beszélgetni szoktunk, komolyabb dolgokról. Egyedül a drága Kristennel van egy „kis”  nézeteltérésünk.

- Semmi baj. Szóval még mindig ott vannak?

- Még mindig? – Értetlen volt. Ebben biztos voltam.

- Kristen nem mesélte?

- Nem. Kellett volna valamit?

- Az a helyzet, hogy reggel bent járt nálam Emilie. És hát… lefeküdtünk egymással. És nem vettük észre, hogy a fotósok az ablakból figyelnek minket. Kristen eléggé ki volt akadva, itt üvöltözött velem, meg minden. De aztán kimentünk a kertbe, és eljátszottuk, ahogy elmondom neki, ő meg nagyjából megbocsát nekem, de még kell neki egy kis idő.

- Jogosan. Te tényleg meghibbantál.

- Tudod. Hidd el, ezt már megkaptam a kis barátnődtől is. – Nem volt szükségem még egy lelki fröccsre.  

- Jó, jó. Nem ítélkezek, és nem szólok bele ebbe. És egyébként hogy vagy? –az a szokásos, 1000 Wattos mosolya jelent meg az arcán.

- Sokkal jobban. A fejem is már csak egy kicsit fáj.

- És? Mikor engednek ki innen?

- Elvileg Vasárnap.

- Az jó. Akkor már csak két nap. Egyébként jövő héten pénteken tartok egy kis házi bulit. Nálam. És természetesen te is meg vagy hívva. – egyre többet mosolygott aminek én nagyon örültem. Tényleg felvidított a saját kis boldogságával.

Talán lehetett is volna közöttünk valami, ha nem tekintek rá rögtön úgy, mintha a húgom lenne.

- Tudod, minden újság a baleseteddel van elfoglalva. Találgatnak, hogy miért történhetett. Olyat hallottam, hogy azért volt baleseted mert egy őrült rajongó meghibásította az autót, és nem lehetett megállni. Meg hogy félre lökted a kormányt, mivel meg akartál halni. – nevetett csilingelően.

- Hát… tudod lehet h most meg akarnék halni. – hülyeség volt, és nem is gondoltam komolyan, de Ashley mégis megakadt a témán.

- Rob, nem mondhatsz ilyeneket! Csak azért mert most csináltál egy kis bakit, még nem kell ilyen depisnek lenned. Minden rendbe fog jönni. Te mondtad, hogy eljátszottátok, hogy kibékültetek. Gond megoldva. Most pár napig nem jön be hozzád, utána meg sülve főve együtt lesztek, és mindenki azt hiszi, hogy csak egy apró botlás volt tőled. Ne is törődj vele! – Ashley telefonja hirtelen megszólalt a táskájában. – Oh. Csak egy perc.

- Nyugodtan. – amiket mondott igaz volt, és egy kicsit fel is dobott. Kezdtem reménykedni benne, hogy George nem fog holnap élve megnyúzni.

- Mondhatod. – kinyomta a hívót, majd dühösen lerakta az éjjeli szekrényemre, és leült az ágy melletti székre.

A telefon ismét megcsörrent.

- Nem hiszem el! Nem tudsz békén hagyni??? – üvöltötte a mobiljának.

- Ki az?

- A drágalátos Taylor Lautner. – a hangjában gúny bújkált.

Na igen, az egyetlen ember, akit Ashley utál, az Tay volt. Ki nem állhatták egymást.

- Nem gondolod, hogy ha te híres ellenséged a privát telefonodon hív, nagy gond lehet? – próbáltam ráébreszteni, hogy ezt fel kéne vennie. És sikerült.

- Na mondjad. De gyorsan! – szűrte a fogai között.

- Hogy mi? Ezt meg mégis hogy értsem?

- Én most itt vagyok a kórházban. Robnál. De azonnal megyek, és én is elkezdem keresni. – a hangja rekedt volt, és ideges. Valami nagy baj történhetett. Kérdőn nézett rám, de ő csak legyintett, hogy mindjárt elmondja.

- Rendben. Akkor szia. Tíz perc és ott vagyok. - mondta, majd kinyomta a telefont.

- Mi történt? – tértem rögtön a lényegre.

- Kristen eltűnt. – mondta sírva.

Boldog Szülinapot a világ legeslegcukibb színészének:DDDD

Sziasztok!
Nagyon nagyon nagyon sok boldog születésnapot Robert Pattinson-nak, aki a világ legeslegeslegaranyosabb emberének<3<3<3 Ez a kedvenc képem róla, itt olyan aranyos a haja is, meg ahogy mosolyog... ahw, arra nincsenek szók.:D

Kényszer és Szerelem! - 6. fejezet

Sziasztok!
Sajnálom, hogy ennyit késett, de elég hosszú lett, és remélem hogy tetszeni is fog nektek. Puszi: Toti

6. fejezet

Robert Pattinson szemszöge

Emilie-t akartam, vele akartam lenni, és most nem érdekelt, hogy a sajtó megtudja-e vagy sem. Hogy botrány lesz-e belőle! Csak azt akartam, hogy itt üljön mellettem a korházi ágyamban, és átöleljen. A puha, meleg karjaival annyira erősen szorítson magához, hogy érezzem a szívverését a mellkasomon.

Keresni kezdtem a mobilomat, néztem az éjjeli szekrényen, az ágy melletti széken, a nadrágomban, ami ott pihent az ülőalkalmatosságon, de sehol sem leltem rá. Megnyomtam a csengőt, és szinte azonnal ott termett egy nővér. Ezért is jó, ha az ember szupersztár.

- Igen, uram! Gond van? Rosszul érzi magát? Esetleg szüksége van valamire? Hozhatok esetleg ebédet? Desszertet? – a nővérke olyan gyorsan mondta a szavakat, hogy fel sem tudtam fogni a mondatok értelmét.

- Öhm, a telefonomat keresem. Beszélnem kell valakivel. – mondtam zavartan.

- Igen, hát persze. Már hozok is egy telefont.

- Az enyém hol van?

- Ezt meg hogy érti?

- Hogy érteném? Hol van a mobilom?

- Nem volt önnél mobiltelefon, amikor behozták a korházba. – válaszolt egy kicsit zavartan az egyébként igen csinos nővérke.

- Értem. Ne haragudjon. Biztos a limuzinomban esett ki.

- Ahhw. – biztosra vettem, hogy a limuzin hallatára ejtett ki a száján ilyen zavarba ejtő hangot.

- Elnézést uram, máris hozok egy telefont önnek.

- Köszönöm.

Igazat mondott, pár pillanatot vártam csak, és már ott is volt kezében egy korházi telefonnal.

-         Igazán hálás vagyok. Ha tehetek önért esetleg bármit, nyugodtan szóljon. – a szívdöglesztő mosolyom küldtem felé, ami nagyon is hatásos volt.

-         Rendben. Én most kimegyek, hogy nyugodtan tudjon beszélgetni. – mondta, mintha eksztázisba került volna.

-         Köszönöm. – amint kiment, betárcsáztam Emilie számát, és reméltem, hogy hamar felveszi.

-         Haló! Rob? Te vagy az? Ugye minden rendben? George nem engedte, hogy bemenjek hozzád. Hogy vagy? – csak úgy záporoztak belőle a kérdések, és az elsőre már nem is emlékeztem.

-         Igen, Emilie, én vagyok az. Minden rendben. Jól vagyok. Viszont hiányzol. Nem jönnél be? – kérdeztem tőle izgatottan.

-         Te is hiányzol nekem. – a hangja szomorú volt. Biztos voltam benne, hogy ez az egész nagyon megviselte. – Tudod mit, nem érdekel mit mond George. Beszökök. Nem sokára megyek.

-         Rendben. Izgatottan várlak.

-         Én pedig izgatottan sietek. – mondta nevetve. – Szeretlek. Szia.

-         Én is. – mondtam már a csipegésnek. Tényleg siet. – gondoltam nevetve.

Néhány perc múlva visszajött a nővérke, és én visszaadtam neki a telefont, megköszöntem, majd ő illedelmesen kiment.

Már nagyon vártam Emilie-t, hiányzott, testileg lelkileg. Érezni akartam. Eggyé akartam válni vele. Elkezdtem számolni, egyesével, csak hogy gyorsabban múljon az idő. Már 1786-nál jártam, amikor egy halk kopogást hallottam meg az ajtón. Izgatottan pillantottam fel, és amikor megláttam a személyt, aki a résnyire nyitott ajtó mögül kukucskált felém, boldogság töltött el. Ő volt. Emilie. Annyira csodálatosan nézett ki. Egy fekete csillogó mini szoknya volt rajta, fölötte egy mély dekoltázsos piros trikóval, ami kiemelte lágy vonásait. Lábán egy szintén fekete magas sarkút viselt, amiben tökéletesen járt. Azonnal odarohant hozzám és a karjaim közé fészkelte magát. Szorosan magamhoz öleltem, és mélyen beszívtam liliom illatát.

- Annyira hiányoztál. – suttogtam a hajába.

Csak egy halk kuncogást, és egy szorítást kaptam tőle válaszul, de tudtam, ez azt jelenti, én is neki. Hátradöntöttem a fejét, és lassan közeledve hozzá, megcsókoltam. Aztán egyre szenvedélyesebbé vált. Ő is és én is. Elhúzódott, felkelt az ágyról, és huncut mosollyal az arcán az ajtó felé hátrált. Mikor odaért, megfordult és hallottam, ahogy kattan a zár. Megfordult, majd lassan, nagyon lassan lehúzta magáról a fölsőjét, így láthatóvá tette nekem gyönyörű alsó neműjét. Ezt még nem láttam, biztos nem rég vette. Fekete volt, csipkéből készült, és őrjítően szexi. Gyorsan szelte át a közöttünk lévő távolságot, majd mikor már egy centiméter sem választott el minket egymástól, szenvedélyesen megcsókolt. És ki lett volna annyira idióta, hogy nem csókol vissza, egy ennyire kívánatos nőnek. A kezem a derekára vándorolt, majd a csípőjére. Megemeltem, és így könnyedén rám tudott ülni. Az ő kezei sem tétlenkedtek, elkezdte kigombolni a hálóruhám. Hamar elért ágaskodó felemhez, amit nehezen – de végül kiszabadított „rabosságából”. Nekem szinte semmit sem kellett tennem, ő maga vette le nagyon is rövid szoknyáját. Egymásba mélyülve csókoltuk egymást, elfedve vele kéjes nyögéseink. Már nem sokáig bírtam, éreztem, hogy a beteljesülés nemsokára bekövetkezik. És szerencsére el is jött. Emilie még nem járt ott, ahol én, ezért mindent megtettem azért, hogy hamar kövessen. Annyira belefeledkeztünk, hogy alig vettük észre, hogy az ablakból a paparazzisok előszeretettel fotóznak minket, nem törődve azzal, hogy nincs rajtunk egy darab anyag sem. Azonnal szétrebbentünk, Emilie a takarót maga köré csavarta, és rögtön eltakarta az arcát – bár azt hiszem, erre már semmi szükség nem volt, a fotókon biztosan látszik, hogy ő az.

- Húzd be a függönyt. – mondtam gyorsan Emilie-nek. Nem tudtam felkelni, erős próbálkozásom ellenére sem.

- Mi?

- A függönyt. Húzd be. – mondtam neki.

Ő amilyen gyorsan tudott abban a lepedőben, odament, és behúzta. Fáradtan rogytam az ágyra, kifújtam a levegőt, és imádkoztam, hogy ez az egész csak egy szörnyű álom legyen.

- Na ezt jól elszúrtuk. – mondtam elszomorodva.

Nagyon kellemes volt végre vele lenni, de ezért George biztosan le fogja venni a fejem. És ez nagy gond. Nem is tudom, melyik lenne a jobb megoldás, ha én mondom el George-nak, vagy ha a holnapi újságokban látja meg a képeket.

- Sajnálom.

- Nem a te hibád. – mosolyogtam rá. – Na gyere ide.

Megtette amire kértem, és odabújt mellém az ágyra. Fejét a vállamra fektette, és csak élveztük egymás közelségét.

- Szerinted hogy mondjam ezt el George-nak?

- Tudod mit. Mostantól nem fogunk találkozni. Még titokban sem. Csak telefonon beszélgetünk. És akkor nem történhet ilyen baki.

- Én azt nem fogom kibírni.

- Én sem. De érted bármit megteszek.

- Köszönöm. – mondtam, majd lágy csókot nyomtam a homlokára. – Te vagy a legjobb.

- Tudod, még a ribancnak is el kell mondanod.

- Emilie, ennyire azért nem utáld. Hidd el, ha lehetne a legtávolabb mennék tőle, de…

- Jó, jó, értem. Nem hívom ezentúl ribancnak. Még ha az is. – mondta gyűlölettől telt hanggal.

Tudtam, hogy Emilie és Kristen nem kedvelik egymást, és ezt nem is csodáltam, lévén, hogy Kristen-t én is ugyanannyira gyűlölöm, mint Emilie. Hát még a kis pincsijét. Épp ezért megértettem, de ha ezt meghallja bárki is, még nagyobb bajba kerülünk.

- Lassan mennem kell. Nem akarok neked még nagyobb bajt okozni.

- Nem okoztál bajt. Élveztem. De még mennyire. – a hangom kéjes volt, és hallatszott rajta a vágy arra, hogy még egyszer elkövessük a „bűnt”.

Elkezdtem csókolgatni a nyakát, majd tovább haladtam a kulcs csontja irányába, de nem tudtam közelebb kerülni domborodó melleihez, mert megállított.

- Nem lehet. Megyek. – bár ezt mondta, éreztem, hogy legszívesebben itt maradna velem, és folytatná, amit félbehagytunk.

- Nem muszáj. Maradhatnál még egy kicsit.

- Nem. Indultok. – mondta határozottan, és már kelt is fel, hogy a ruhái után nyúljon. Rossz volt nézni, ahogy gyorsan húzza fel őket, mikor nem rég még ennél is gyorsabban vette le őket.

Még utoljára odajött hozzám, és egy lágy csókot nyomott az ajkaimra, majd a fülembe súgta:

- Jöhet a színészkedés? Hangos legyél ám! – mondta, majd egy kicsivel később, már sokkal magasabb hangon kiabálta. – Szóval ezt úgy érted, hogy engem már nem is szeretsz? Hogy az a ribanc Kristen a szerelmed? Elhagysz?

- Igen. Őt szeretem. És ne merd leribancozni. Inkább te vagy az! Nem ő! És ha még egyszer így mersz beszélni róla, esküszöm, hogy megöllek. – mondtam neki mosolyogva. Elég vicces volt ez a kis veszekedés, mivel közben fogtuk egymás kezét, és simogattuk a testét, így nem éppen volt igazi vitatkozás.

- Rendben. Ha így érzel, engem többé nem látsz!

- Örülök neki. – ezt már kicsit szomorúbban mondtam, mert csöppet sem gondoltam komolyan. Nagyon is akartam még látni életem szerelmét, aki mindennél fontosabb a számomra.

- Én is. – üvöltötte végül, majd szomorúan kisétált a kórteremből. Csak akkor vetet föl dühös arcát, mikor már kiért.

A kedves kis nővérke rögtön bejött, és megkérdezte, hogy minden rendben van, mire én természetesen a színjáték kedvéért azt feleltem, hogy nem éppen. Bár tudtam, hogy ezzel nem megyek túl sokra, hiszen a képeket biztosan ő is látni fogja a holnapi újságok címlapján. Úgy döntöttem, hogy inkább nem mondom el George-nak a történteket, majd megtudja. Már láttam is a szemem előtt a feliratokat: „A szenvedélyes együtt lét után, hatalmas veszekedés következett.” „Vajon Kristen tudja már?” „Rob félrelépett.” Kristen arcáról nem akartam lemaradni, mikor megtudja, ezért meg is kértem a nővérkét, hogy hívja ide nekem. Nem tudom, hogy mit mondhatott neki, mikor beszélt vele a telefonban, de csak annyit közölt velem, hogy azt üzeni, amint tud, jön. Ez nála azt jelenti, hogy leszarja hogy mikor ér ide, majd ha úgy tartja kedve az őfelségének, ide dugja a kis képét.

Így hát kimerülve a nehéz „tornagyakorlatoktól” alváshoz készülve süllyedtem vissza az ágyba…

Kristen szemszöge

Oh, a kis Rob uraság hívat. Hát én behalok. Majd tudja, mikor rendelhet engem csak úgy oda. Megyek, ha akarok. Vagyis soha. Bár egyszer muszáj lesz bemennem, hiszen én vagyok a drága „kedvese”. Túl feltűnő lenne, ha nem mennék be hozzá. Szóval kénytelen leszek meglátogatni. De nem most. Előbb haza akartam menni, és erőt gyűjteni Michael-től. Így hát gyorsan kimentem az utcára, és hívtam egy taxit. Mivel Ashley kocsijával mentem, és nem lett volna kedvem elkérni tőle, így ez egyszerűbb megoldás. Amint megjött, beszálltam, és rögtön a telefonom után kutakodtam a táskámba, de hiába. Biztos Ashley-nél hagytam. Na mind1.

- Elnézést uram. Van egy telefonja, amit használhatnék egy percre?

- Természetesen kisasszony. – mondta, majd az ülés mellé nyúlt, és előhúzott egy mobiltelefont. – Tessék.

- Köszönöm. – Michael számát fejből tudtam, így még az sem volt gond, hogy nincs lejegyezve. Pár csörgés után felvette.

- Hallo.

- Michael. Itt Kristen. Most megyek haza. Te otthon vagy?

- Nem, most bejöttem a stúdióba. Tom beszélni akart velem, épp a megbeszélésen ülök.

- Akkor gondolom egy ideig el fog tartani. – sóhajtottam. Reméltem, hogy tudok vele találkozni, mielőtt még bemennék a kórházba.

- Igen. Miért?

- Semmi, csak muszáj bemennem Rob-hoz, és azt hittem egy kicsit veled tudok még lenni.

- Minek mész be ahhoz a majomhoz?

- Tudod, hogy muszáj.

- Sajnos. De tudod mit, mire te hazaérsz, én is otthon leszek, és készülök neked egy kis meglepetéssel. Már ki is gondoltam, mi lesz az?

- Mi? – lelkesültem  be. Imádtam a meglepetéseket.

- Ha elmondanám, már nem lenne meglepetés.

- Igaz. – mondtam csalódottan. – Így legalább sietni fogok.

- Remélem is. Most mennem kell drágám. Szeretlek.

- Én jobban. – mondtam mosolyogva, majd kinyomta.

Lehúztam az elválasztó falat köztem, és a sofőr között, és visszaadtam neki a telefont.

- Elnézést, de irányt kell változtatnunk. A Szent Márton kórházba legyen szíves.

- Igenis. – mondta, és már meg is fordult, és elindult az ellenkező irányba.

A forgalom természetesen ismételten nem kedvezett nekem, ahogy ebben a városban szinte soha, így elég sokáig tartott mire odaértünk. Kiszálltam, és jó nagy jachtot adtam a sofőrnek, amiért olyan kedves volt.

Felpillantottam a gyönyörű épületre, és vettem egy mély lélegzetet. Ezen is túl kell esni. – gondoltam magamban. Beléptem a hatalmas önműködő üvegajtón, és felsétáltam Rob szobájába. Mikor benyitottam, ő békésen aludt. Annyira muszáj volt ezt tönkre tennem.

- Lám, lám. – kiáltottam, mire rögtön összerezzent és felpattantak a szemei. – Csak nem aludtál?

- Nem, dehogy. Jó, hogy végre itt vagy. Beszélnünk kell.

- Mondjad. De gyorsan.

- Történt egy kis baleset.

- Ezt meg hogy érted? – kérdeztem meg félve, és leültem a tőle legmesszebbre eső székre.

- Itt volt Emilie, és…

- És? – emeltem meg a hangom.

- Lefeküdtem vele.

- Ez még nem olyan nagy gond, én is lefekszem Michael-lel.

- Igen, csakhogy az a gond, hogy az ablakból… nos, lefotózták.

- Hogy érted azt, hogy az ablakból lefotózták? – kiabáltam vele.

- Nem tudom. Itt lógtak valami kötélen, és a paparazzik lefotózták, ahogy éppen… khm… egymásba merülve szeretkezünk…