Sajnálom, hogy ennyit késett, de elég hosszú lett, és remélem hogy tetszeni is fog nektek. Puszi: Toti
6. fejezet
Robert Pattinson szemszöge
Emilie-t akartam, vele akartam lenni, és most nem érdekelt, hogy a sajtó megtudja-e vagy sem. Hogy botrány lesz-e belőle! Csak azt akartam, hogy itt üljön mellettem a korházi ágyamban, és átöleljen. A puha, meleg karjaival annyira erősen szorítson magához, hogy érezzem a szívverését a mellkasomon.
Keresni kezdtem a mobilomat, néztem az éjjeli szekrényen, az ágy melletti széken, a nadrágomban, ami ott pihent az ülőalkalmatosságon, de sehol sem leltem rá. Megnyomtam a csengőt, és szinte azonnal ott termett egy nővér. Ezért is jó, ha az ember szupersztár.
- Igen, uram! Gond van? Rosszul érzi magát? Esetleg szüksége van valamire? Hozhatok esetleg ebédet? Desszertet? – a nővérke olyan gyorsan mondta a szavakat, hogy fel sem tudtam fogni a mondatok értelmét.
- Öhm, a telefonomat keresem. Beszélnem kell valakivel. – mondtam zavartan.
- Igen, hát persze. Már hozok is egy telefont.
- Az enyém hol van?
- Ezt meg hogy érti?
- Hogy érteném? Hol van a mobilom?
- Nem volt önnél mobiltelefon, amikor behozták a korházba. – válaszolt egy kicsit zavartan az egyébként igen csinos nővérke.
- Értem. Ne haragudjon. Biztos a limuzinomban esett ki.
- Ahhw. – biztosra vettem, hogy a limuzin hallatára ejtett ki a száján ilyen zavarba ejtő hangot.
- Elnézést uram, máris hozok egy telefont önnek.
- Köszönöm.
Igazat mondott, pár pillanatot vártam csak, és már ott is volt kezében egy korházi telefonnal.
- Igazán hálás vagyok. Ha tehetek önért esetleg bármit, nyugodtan szóljon. – a szívdöglesztő mosolyom küldtem felé, ami nagyon is hatásos volt.
- Rendben. Én most kimegyek, hogy nyugodtan tudjon beszélgetni. – mondta, mintha eksztázisba került volna.
- Köszönöm. – amint kiment, betárcsáztam Emilie számát, és reméltem, hogy hamar felveszi.
- Haló! Rob? Te vagy az? Ugye minden rendben? George nem engedte, hogy bemenjek hozzád. Hogy vagy? – csak úgy záporoztak belőle a kérdések, és az elsőre már nem is emlékeztem.
- Igen, Emilie, én vagyok az. Minden rendben. Jól vagyok. Viszont hiányzol. Nem jönnél be? – kérdeztem tőle izgatottan.
- Te is hiányzol nekem. – a hangja szomorú volt. Biztos voltam benne, hogy ez az egész nagyon megviselte. – Tudod mit, nem érdekel mit mond George. Beszökök. Nem sokára megyek.
- Rendben. Izgatottan várlak.
- Én pedig izgatottan sietek. – mondta nevetve. – Szeretlek. Szia.
- Én is. – mondtam már a csipegésnek. Tényleg siet. – gondoltam nevetve.
Néhány perc múlva visszajött a nővérke, és én visszaadtam neki a telefont, megköszöntem, majd ő illedelmesen kiment.
Már nagyon vártam Emilie-t, hiányzott, testileg lelkileg. Érezni akartam. Eggyé akartam válni vele. Elkezdtem számolni, egyesével, csak hogy gyorsabban múljon az idő. Már 1786-nál jártam, amikor egy halk kopogást hallottam meg az ajtón. Izgatottan pillantottam fel, és amikor megláttam a személyt, aki a résnyire nyitott ajtó mögül kukucskált felém, boldogság töltött el. Ő volt. Emilie. Annyira csodálatosan nézett ki. Egy fekete csillogó mini szoknya volt rajta, fölötte egy mély dekoltázsos piros trikóval, ami kiemelte lágy vonásait. Lábán egy szintén fekete magas sarkút viselt, amiben tökéletesen járt. Azonnal odarohant hozzám és a karjaim közé fészkelte magát. Szorosan magamhoz öleltem, és mélyen beszívtam liliom illatát.
- Annyira hiányoztál. – suttogtam a hajába.
Csak egy halk kuncogást, és egy szorítást kaptam tőle válaszul, de tudtam, ez azt jelenti, én is neki. Hátradöntöttem a fejét, és lassan közeledve hozzá, megcsókoltam. Aztán egyre szenvedélyesebbé vált. Ő is és én is. Elhúzódott, felkelt az ágyról, és huncut mosollyal az arcán az ajtó felé hátrált. Mikor odaért, megfordult és hallottam, ahogy kattan a zár. Megfordult, majd lassan, nagyon lassan lehúzta magáról a fölsőjét, így láthatóvá tette nekem gyönyörű alsó neműjét. Ezt még nem láttam, biztos nem rég vette. Fekete volt, csipkéből készült, és őrjítően szexi. Gyorsan szelte át a közöttünk lévő távolságot, majd mikor már egy centiméter sem választott el minket egymástól, szenvedélyesen megcsókolt. És ki lett volna annyira idióta, hogy nem csókol vissza, egy ennyire kívánatos nőnek. A kezem a derekára vándorolt, majd a csípőjére. Megemeltem, és így könnyedén rám tudott ülni. Az ő kezei sem tétlenkedtek, elkezdte kigombolni a hálóruhám. Hamar elért ágaskodó felemhez, amit nehezen – de végül kiszabadított „rabosságából”. Nekem szinte semmit sem kellett tennem, ő maga vette le nagyon is rövid szoknyáját. Egymásba mélyülve csókoltuk egymást, elfedve vele kéjes nyögéseink. Már nem sokáig bírtam, éreztem, hogy a beteljesülés nemsokára bekövetkezik. És szerencsére el is jött. Emilie még nem járt ott, ahol én, ezért mindent megtettem azért, hogy hamar kövessen. Annyira belefeledkeztünk, hogy alig vettük észre, hogy az ablakból a paparazzisok előszeretettel fotóznak minket, nem törődve azzal, hogy nincs rajtunk egy darab anyag sem. Azonnal szétrebbentünk, Emilie a takarót maga köré csavarta, és rögtön eltakarta az arcát – bár azt hiszem, erre már semmi szükség nem volt, a fotókon biztosan látszik, hogy ő az.
- Húzd be a függönyt. – mondtam gyorsan Emilie-nek. Nem tudtam felkelni, erős próbálkozásom ellenére sem.
- Mi?
- A függönyt. Húzd be. – mondtam neki.
Ő amilyen gyorsan tudott abban a lepedőben, odament, és behúzta. Fáradtan rogytam az ágyra, kifújtam a levegőt, és imádkoztam, hogy ez az egész csak egy szörnyű álom legyen.
- Na ezt jól elszúrtuk. – mondtam elszomorodva.
Nagyon kellemes volt végre vele lenni, de ezért George biztosan le fogja venni a fejem. És ez nagy gond. Nem is tudom, melyik lenne a jobb megoldás, ha én mondom el George-nak, vagy ha a holnapi újságokban látja meg a képeket.
- Sajnálom.
- Nem a te hibád. – mosolyogtam rá. – Na gyere ide.
Megtette amire kértem, és odabújt mellém az ágyra. Fejét a vállamra fektette, és csak élveztük egymás közelségét.
- Szerinted hogy mondjam ezt el George-nak?
- Tudod mit. Mostantól nem fogunk találkozni. Még titokban sem. Csak telefonon beszélgetünk. És akkor nem történhet ilyen baki.
- Én azt nem fogom kibírni.
- Én sem. De érted bármit megteszek.
- Köszönöm. – mondtam, majd lágy csókot nyomtam a homlokára. – Te vagy a legjobb.
- Tudod, még a ribancnak is el kell mondanod.
- Emilie, ennyire azért nem utáld. Hidd el, ha lehetne a legtávolabb mennék tőle, de…
- Jó, jó, értem. Nem hívom ezentúl ribancnak. Még ha az is. – mondta gyűlölettől telt hanggal.
Tudtam, hogy Emilie és Kristen nem kedvelik egymást, és ezt nem is csodáltam, lévén, hogy Kristen-t én is ugyanannyira gyűlölöm, mint Emilie. Hát még a kis pincsijét. Épp ezért megértettem, de ha ezt meghallja bárki is, még nagyobb bajba kerülünk.
- Lassan mennem kell. Nem akarok neked még nagyobb bajt okozni.
- Nem okoztál bajt. Élveztem. De még mennyire. – a hangom kéjes volt, és hallatszott rajta a vágy arra, hogy még egyszer elkövessük a „bűnt”.
Elkezdtem csókolgatni a nyakát, majd tovább haladtam a kulcs csontja irányába, de nem tudtam közelebb kerülni domborodó melleihez, mert megállított.
- Nem lehet. Megyek. – bár ezt mondta, éreztem, hogy legszívesebben itt maradna velem, és folytatná, amit félbehagytunk.
- Nem muszáj. Maradhatnál még egy kicsit.
- Nem. Indultok. – mondta határozottan, és már kelt is fel, hogy a ruhái után nyúljon. Rossz volt nézni, ahogy gyorsan húzza fel őket, mikor nem rég még ennél is gyorsabban vette le őket.
Még utoljára odajött hozzám, és egy lágy csókot nyomott az ajkaimra, majd a fülembe súgta:
- Jöhet a színészkedés? Hangos legyél ám! – mondta, majd egy kicsivel később, már sokkal magasabb hangon kiabálta. – Szóval ezt úgy érted, hogy engem már nem is szeretsz? Hogy az a ribanc Kristen a szerelmed? Elhagysz?
- Igen. Őt szeretem. És ne merd leribancozni. Inkább te vagy az! Nem ő! És ha még egyszer így mersz beszélni róla, esküszöm, hogy megöllek. – mondtam neki mosolyogva. Elég vicces volt ez a kis veszekedés, mivel közben fogtuk egymás kezét, és simogattuk a testét, így nem éppen volt igazi vitatkozás.
- Rendben. Ha így érzel, engem többé nem látsz!
- Örülök neki. – ezt már kicsit szomorúbban mondtam, mert csöppet sem gondoltam komolyan. Nagyon is akartam még látni életem szerelmét, aki mindennél fontosabb a számomra.
- Én is. – üvöltötte végül, majd szomorúan kisétált a kórteremből. Csak akkor vetet föl dühös arcát, mikor már kiért.
A kedves kis nővérke rögtön bejött, és megkérdezte, hogy minden rendben van, mire én természetesen a színjáték kedvéért azt feleltem, hogy nem éppen. Bár tudtam, hogy ezzel nem megyek túl sokra, hiszen a képeket biztosan ő is látni fogja a holnapi újságok címlapján. Úgy döntöttem, hogy inkább nem mondom el George-nak a történteket, majd megtudja. Már láttam is a szemem előtt a feliratokat: „A szenvedélyes együtt lét után, hatalmas veszekedés következett.” „Vajon Kristen tudja már?” „Rob félrelépett.” Kristen arcáról nem akartam lemaradni, mikor megtudja, ezért meg is kértem a nővérkét, hogy hívja ide nekem. Nem tudom, hogy mit mondhatott neki, mikor beszélt vele a telefonban, de csak annyit közölt velem, hogy azt üzeni, amint tud, jön. Ez nála azt jelenti, hogy leszarja hogy mikor ér ide, majd ha úgy tartja kedve az őfelségének, ide dugja a kis képét.
Így hát kimerülve a nehéz „tornagyakorlatoktól” alváshoz készülve süllyedtem vissza az ágyba…
Kristen szemszöge
Oh, a kis Rob uraság hívat. Hát én behalok. Majd tudja, mikor rendelhet engem csak úgy oda. Megyek, ha akarok. Vagyis soha. Bár egyszer muszáj lesz bemennem, hiszen én vagyok a drága „kedvese”. Túl feltűnő lenne, ha nem mennék be hozzá. Szóval kénytelen leszek meglátogatni. De nem most. Előbb haza akartam menni, és erőt gyűjteni Michael-től. Így hát gyorsan kimentem az utcára, és hívtam egy taxit. Mivel Ashley kocsijával mentem, és nem lett volna kedvem elkérni tőle, így ez egyszerűbb megoldás. Amint megjött, beszálltam, és rögtön a telefonom után kutakodtam a táskámba, de hiába. Biztos Ashley-nél hagytam. Na mind1.
- Elnézést uram. Van egy telefonja, amit használhatnék egy percre?
- Természetesen kisasszony. – mondta, majd az ülés mellé nyúlt, és előhúzott egy mobiltelefont. – Tessék.
- Köszönöm. – Michael számát fejből tudtam, így még az sem volt gond, hogy nincs lejegyezve. Pár csörgés után felvette.
- Hallo.
- Michael. Itt Kristen. Most megyek haza. Te otthon vagy?
- Nem, most bejöttem a stúdióba. Tom beszélni akart velem, épp a megbeszélésen ülök.
- Akkor gondolom egy ideig el fog tartani. – sóhajtottam. Reméltem, hogy tudok vele találkozni, mielőtt még bemennék a kórházba.
- Igen. Miért?
- Semmi, csak muszáj bemennem Rob-hoz, és azt hittem egy kicsit veled tudok még lenni.
- Minek mész be ahhoz a majomhoz?
- Tudod, hogy muszáj.
- Sajnos. De tudod mit, mire te hazaérsz, én is otthon leszek, és készülök neked egy kis meglepetéssel. Már ki is gondoltam, mi lesz az?
- Mi? – lelkesültem be. Imádtam a meglepetéseket.
- Ha elmondanám, már nem lenne meglepetés.
- Igaz. – mondtam csalódottan. – Így legalább sietni fogok.
- Remélem is. Most mennem kell drágám. Szeretlek.
- Én jobban. – mondtam mosolyogva, majd kinyomta.
Lehúztam az elválasztó falat köztem, és a sofőr között, és visszaadtam neki a telefont.
- Elnézést, de irányt kell változtatnunk. A Szent Márton kórházba legyen szíves.
- Igenis. – mondta, és már meg is fordult, és elindult az ellenkező irányba.
A forgalom természetesen ismételten nem kedvezett nekem, ahogy ebben a városban szinte soha, így elég sokáig tartott mire odaértünk. Kiszálltam, és jó nagy jachtot adtam a sofőrnek, amiért olyan kedves volt.
Felpillantottam a gyönyörű épületre, és vettem egy mély lélegzetet. Ezen is túl kell esni. – gondoltam magamban. Beléptem a hatalmas önműködő üvegajtón, és felsétáltam Rob szobájába. Mikor benyitottam, ő békésen aludt. Annyira muszáj volt ezt tönkre tennem.
- Lám, lám. – kiáltottam, mire rögtön összerezzent és felpattantak a szemei. – Csak nem aludtál?
- Nem, dehogy. Jó, hogy végre itt vagy. Beszélnünk kell.
- Mondjad. De gyorsan.
- Történt egy kis baleset.
- Ezt meg hogy érted? – kérdeztem meg félve, és leültem a tőle legmesszebbre eső székre.
- Itt volt Emilie, és…
- És? – emeltem meg a hangom.
- Lefeküdtem vele.
- Ez még nem olyan nagy gond, én is lefekszem Michael-lel.
- Igen, csakhogy az a gond, hogy az ablakból… nos, lefotózták.
- Hogy érted azt, hogy az ablakból lefotózták? – kiabáltam vele.
- Nem tudom. Itt lógtak valami kötélen, és a paparazzik lefotózták, ahogy éppen… khm… egymásba merülve szeretkezünk…
wáááá! :D :D
VálaszTörlésEz nagyon nagy lett! :) Nekem nagyooooon tetszett! Ezek aztán tudnak! :D Kíváncsi leszek ennek a végére. ;)
Puxx, Alice