Kényszer és Szerelem! - 7. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a 7. fejezetet. :D Remélem tetszeni fog. Bár ez nem olyan "izgalmas" mint az előző:D

7. fejezet

Kristen Stewart szemszöge

- Te megőrültél? Nem gondoltál arra, hogy előtte talán körbe kellett volna néznetek. Még jó, hogy a folyosó nem látta. Bár holnap ők is látni fogják. A címlapokon!!! – nem bírtam ki ordibálás nélkül. Annyira dühös voltam rá. Én nem csinálhatok semmi Michael-lel, nyilvánosság előtt, ő meg kedvére tologatja Emilie-t az egész sajtó szeme láttára.

- Egyáltalán hogy tudtak a paparazzik lefotózni titeket? A hetediken vagyunk, az istenért!!!

- Fogalmam sincs. Jó, nem tudom. Egyszerűen csak lógtak ott, mint az ablak mosók.

- George-nak elmondtad már?

- Igazából…

- Vagyis nem. Remek. Előbb utóbb meg a tudomására fog kerülni, ezt nem kerülheted el.

- Tudom. Jó? Tudom. Én is tudom, hogy nagyon nagy baromság volt tőlem, de már nem tudom megváltoztatni, szóval örülnék, ha nem kiabálnál itt velem, mivel ezek a falak nem hangszigeteltek, és nagyszerű lenne, ha legalább a kórház összes dolgozója és látogatója nem tudná meg, hogy mi épp veszekszünk. – kelt ki magából. Ő is ingerült volt.

De ő megérdemelte. Hogy lehetett ennyire felelőtlen? Na és a kis kurva? Nem gondol bele abba, hogy ezzel a kis húzásával, akár tönkreteheti a „szerelme” karrierjét?

És akkor rám tört egy remek ötlet. Mintha csak úgy mától tudnám, hogy mi a dolgom.

- Van egy ötletem.

- Hallgatlak.

- Elég jól vagy?

- Attól függ mihez?

- Bár most így belegondolva… ha a szeretkezéshez volt elég energiád, ehhez is lesz! – mondtam neki gúnyosan.

- Ha ha ha. Nagyon vicces. Inkább mond el a terved.

- Sajtótájékoztató. De nem szó szerint.

- Ezt nem értem.

- Mondom a tervet. – kezdtem és csak úgy szaladt ki a számon a megannyi szó.

***

A kórház kertjében könnyen lehetett sétálgatni. Robert karjába kapaszkodtam, vagyis inkább ő az enyémbe, nem volt annyira jól, hogy mérföldeket sétálgasson egy kertben. Maga a terület gyönyörű volt, szökőkutak, kandeláberek, gyönyörű, hatalmas fák, és a remek, tiszta illat. Mintha nem is Hollywoodban lennénk. Szinte egy külön világ volt. A hangulat romantikus volt, csak az zavarta meg, hogy hallottuk, ahogy kattognak körülöttünk a vakuk, és tudtuk, minden lépésünket fotózzák a paparazzik.

Leültünk egy padra, ami az egyik lámpa alatt volt. Odabújtam hozzá, és ő átölelt. Éreztem after shave-jének mentás illatát. Kezem a hasán pihentettem, és próbáltam nem a figyelő szemekre koncentrálni.

- Kristen. Valamit el kell mondanom. -  szólalt meg elég hangosan.

- Mondjad, szerelmem.

- Az a helyzet, hogy ma bent járt nálam Emilie, és…

- Igen…?

- Szóval lefeküdtem vele. Annyira sajnálom, csak nem akartam, hogy az újságokból tudd meg. Én téged szeretlek, tényleg. Mindennél jobban. Annyira megbántam.

Elhúzódtam tőle, és meglepetten kémleltem az arcát.

- Ugye ez most csak egy rossz vicc?

- Sajnos nem. De ígérem hogy nem fordul elő többé, ez volt az utolsó. Csak annyira szomorú volt, és azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz.

- Sajnálom, de nekem ezt még át kell gondolnom. Azt ígérted, hogy lezárod ezt az egészet, és én is lezártam már Michael-t.

- Tudom. És tényleg sajnálom. Mindennél jobban szeretlek.

- Kérdezhetek valamit?

- Bármit. – vágta rá rögtön.

- Élvezted?

- Nem. Dehogy. Csak azért tettem, hogy ne miattam haljon meg. De ígérem, az életemre esküszöm hogy többé nem lesz ilyen. Hiszen te vagy a Nap számomra. Ha nem léteznél, sötétség uralkodna a világ felett, nem lenne többé meleg, jeges szélfuvallat sodorna végig az egész Földön. Borzalmas lenne.

- Robert, engem ez az egész nem érdekel.

- Kérlek. Bízz benne. Csak most az egyszer. Utoljára!

- Nem tudom… Tényleg át kell gondolnom.

- Szeretsz még?

- Persze, hogy szeretlek, Rob. – fogtam meg az arcát. – A szerelem nem múlik el egyik percről a másikra, csak azért, mert megtudta, hogy megcsaltak. Ez nem így megy. Még mindig szerelmes vagyok beléd, mint ahogy azt hiszem egész életemben leszek, de ez nagyon fáj. A tudat, hogy pár órája még Emilie karjaiban feküdtél.

- Azt gondoltam közben, hogy te vagy ott. – mondta alig hallhatóan.

- Hogy mi?

- Végig azt képzeltem, hogy veled vagyok. Hogy a Te ajkaid csókolom, és nem az övét. Szeretlek. – most először nézett a szemembe, mélyen, nagyon mélyen.

- Én is téged. – mondtam, és engedtem, hogy megcsókoljon. Most biztosan bolondnak nézhettek, hogy miért engedtem neki, mikor megcsalt. De annyira hihető volt, amit mondott.

Hamar megszakítottam csókunkat, nem akartam, hogy azt higgye, ennyivel elintézheti.

- Most visszakísérlek, és utána elmegyek. – mondtam kicsit kimértebben.

- Rendben. Ahogy gondolod. – letört volt. Hallatszott a hangján.

Felkeltünk, ő kicsit lassabban mint én, de végül ő is talpára állt, és megindultunk a kórház irányába. Pár perc csend után, már az ajtóhoz is értünk, és azonnal a lift felé vettük az irányt. Rob kórterme a hetediken volt. A legfelsőn. Itt volt a legjobb betegszoba. Természetesen Rob ezt kapta, hiszen neki a legjobb jár. Az én drágámnak.

Mikor beléptünk, ő visszafeküdt az ágyába, én pedig elköszöntem tőle.

***

- Ezt jól eljátszottuk. – mondtam nevetve Robnak.

- Na ja. De ha ezt Emilie megtudja, hogy azt mondtam, hogy közben téged képzeltelek a helyére… tuti kiakad.

- Hogy őszinte legyek leszarom. Úgyhogy ne nekem aggodalmaskodj.

- Jól van, Miss.Tökély.

- Nem vagyok tökéletes. De most megyek.

- Végre.

- Neked is szia.

Az ajtó felé indultam, és még mielőtt kiléptem volna, visszanéztem, és elég hangosan ahhoz, hogy az egész folyosó hallja, azt kiáltottam:

- Nagyon szeretlek! Amint tudok bejövök még hozzád. – mondtam mézesmázos hangon. A gúnyt az arcomon persze csak Rob láthatta. Ő ismeri, hiszen már elég sokszor „megajándékoztam” vele.

A folyosón haladva, sokan megnéztek, én pedig mindenkire kedvesen rámosolyogtam. Még mielőtt kiértem volna, felhívtam Bobot, és megkértem, hogy jöjjön értem a limuzinnal. Mire kiértem az utcára,  már ott várt rám. De  mielőtt kiléptem volna, magamra erőltettem műmosolyom, és megajándékoztam vele a „kedves” fotósokat.

Bob persze kiszállt, és kinyitotta nekem az ajtót, illetve segített átverekednem magam a nagy tömegen.

Mikor beléptem, levakartam magamról a „sminket”, és szomorúan omoltam az ülésbe. Fáradt voltam. Kimerültem ettől a sok sajtó dologtól, most még ettől a rögtönzött színészkedéstől is. Boldogan tartottam hazafelé, abban a tudatban, hogy Michael vár rám. És a meglepetésem is. Eléggé kíváncsivá tett mi lehet az.

Felhívtam Ashley-t, de csak az üzenet rögzítő vette fel. Hagytam neki egy rövid üzenetet, hogy amint tud, hívjon majd fel, és többre nem is volt időm, mert a limuzin megállt a lakásom előtt. Megköszöntem Bob-nak, majd felsiettem. Kettesével vettem a lépcsőfokokat, képtelen voltam lassítani. A szívem a torkomban dobogott izgatottságomban, ám mikor be akartam nyitni az ajtón, egy falba ütköztem. Be volt zárva. Elkezdtem kutakodnia  táskámban a kulcsom iránt, de semmi haszna. A telefonom közben a kezem ügyébe került, így felhívtam Michael-t, hogy engedjen be, és közben csöngettem is. Nem vette fel, és nem is nyitott nekem ajtót. Valószínűleg még nem ért haza… Leültem az egyik lépcsőfokra, és vártam, hogy a lovagom hazaérjen…

Ashley Greene szemszöge

Hirtelen gondolattól vezérelve a kórház irányába indultam. Meg akartam látogatni Robot. Bár nem voltam vele annyira jóban, de most muszáj volt beszélnem vele. Róluk. Erről az egész sajtó dologról.

A kocsiba ülve felhívtam pár embert, megbeszéltem velük, hogy jövő héten pénteken rendezek egy bulit. A vendégek listáját odaadtam Mark-nak, a stúdió asszisztensének, és megkértem, hogy küldje ki mindenkinek.

Hamar megérkeztem a kórházba. A beteg pultnál megkérdeztem egy nővérkét, hogy merre van Rob, aki kedvesen elirányított a megfelelő emeletre. A szobáját kicsit nehezebben találtam meg, egy eldugott részen volt, hogy nehezebben találhassák meg, ami Rob szempontjából jó volt, hisz így a fotósoknak és a rajongóknak még nehezebb megjutnia hozzá. Mikor benyitottam, ő aludt. Leültem a kanapéra, ami a hatalmas plafontól padlóig érő ablakok mellett állt, és kinéztem a teraszra, vagyis csak próbáltam, mert el  voltak húzva a függönyök. Felkeltem a kanapéról, és odasétáltam az ablakhoz, elhúzva a függönyt. Ami nagy hiba volt. Rögtön megláttam, ahogy a paparazzik fotózni kezdenek, villogtatják a vakujaikat. Gyorsan visszahúztam, és nagyokat lélegeztem. Ez nem volt semmi. Mikor vissza akartam ülni, sikeresen levertem egy füzetet a komódról, ami az utamban állt.

Robert Pattinson szemszöge

- Ashley? – lepődtem meg. Nem hittem volna, hogy bejön hozzám.

- Jaj, annyira sajnálom, hogy felkeltettelek. Nem akartam. Csak elhúztam a függönyt, és ott volt az a sok fotós, és én totál nem figyeltem, és akkor levertem ezt a füzetet, és nagyon sajnálom… - zavarában nagyon hadart. Az egész alkonyat-stábból talán vele voltam a legjobban. Bár Kellan-nel és Jackson-nal is jókat szoktunk hülyülni. Tay-jel mindenki jóban van, ő kicsit olyan mint Ashley. Folyton pörög, és viccelődik. Nikki-vel annyira már nem vagyunk jóban. Az után hogy dobtam, kissé megromlott a kapcsolatunk. Bár ez természetes. Peter és     iszonyú jó fejek, ők nagyon hasonlítanak a filmbéli szerepükhöz, kedvesek és önfeláldozóak. Peter-rel főleg beszélgetni szoktunk, komolyabb dolgokról. Egyedül a drága Kristennel van egy „kis”  nézeteltérésünk.

- Semmi baj. Szóval még mindig ott vannak?

- Még mindig? – Értetlen volt. Ebben biztos voltam.

- Kristen nem mesélte?

- Nem. Kellett volna valamit?

- Az a helyzet, hogy reggel bent járt nálam Emilie. És hát… lefeküdtünk egymással. És nem vettük észre, hogy a fotósok az ablakból figyelnek minket. Kristen eléggé ki volt akadva, itt üvöltözött velem, meg minden. De aztán kimentünk a kertbe, és eljátszottuk, ahogy elmondom neki, ő meg nagyjából megbocsát nekem, de még kell neki egy kis idő.

- Jogosan. Te tényleg meghibbantál.

- Tudod. Hidd el, ezt már megkaptam a kis barátnődtől is. – Nem volt szükségem még egy lelki fröccsre.  

- Jó, jó. Nem ítélkezek, és nem szólok bele ebbe. És egyébként hogy vagy? –az a szokásos, 1000 Wattos mosolya jelent meg az arcán.

- Sokkal jobban. A fejem is már csak egy kicsit fáj.

- És? Mikor engednek ki innen?

- Elvileg Vasárnap.

- Az jó. Akkor már csak két nap. Egyébként jövő héten pénteken tartok egy kis házi bulit. Nálam. És természetesen te is meg vagy hívva. – egyre többet mosolygott aminek én nagyon örültem. Tényleg felvidított a saját kis boldogságával.

Talán lehetett is volna közöttünk valami, ha nem tekintek rá rögtön úgy, mintha a húgom lenne.

- Tudod, minden újság a baleseteddel van elfoglalva. Találgatnak, hogy miért történhetett. Olyat hallottam, hogy azért volt baleseted mert egy őrült rajongó meghibásította az autót, és nem lehetett megállni. Meg hogy félre lökted a kormányt, mivel meg akartál halni. – nevetett csilingelően.

- Hát… tudod lehet h most meg akarnék halni. – hülyeség volt, és nem is gondoltam komolyan, de Ashley mégis megakadt a témán.

- Rob, nem mondhatsz ilyeneket! Csak azért mert most csináltál egy kis bakit, még nem kell ilyen depisnek lenned. Minden rendbe fog jönni. Te mondtad, hogy eljátszottátok, hogy kibékültetek. Gond megoldva. Most pár napig nem jön be hozzád, utána meg sülve főve együtt lesztek, és mindenki azt hiszi, hogy csak egy apró botlás volt tőled. Ne is törődj vele! – Ashley telefonja hirtelen megszólalt a táskájában. – Oh. Csak egy perc.

- Nyugodtan. – amiket mondott igaz volt, és egy kicsit fel is dobott. Kezdtem reménykedni benne, hogy George nem fog holnap élve megnyúzni.

- Mondhatod. – kinyomta a hívót, majd dühösen lerakta az éjjeli szekrényemre, és leült az ágy melletti székre.

A telefon ismét megcsörrent.

- Nem hiszem el! Nem tudsz békén hagyni??? – üvöltötte a mobiljának.

- Ki az?

- A drágalátos Taylor Lautner. – a hangjában gúny bújkált.

Na igen, az egyetlen ember, akit Ashley utál, az Tay volt. Ki nem állhatták egymást.

- Nem gondolod, hogy ha te híres ellenséged a privát telefonodon hív, nagy gond lehet? – próbáltam ráébreszteni, hogy ezt fel kéne vennie. És sikerült.

- Na mondjad. De gyorsan! – szűrte a fogai között.

- Hogy mi? Ezt meg mégis hogy értsem?

- Én most itt vagyok a kórházban. Robnál. De azonnal megyek, és én is elkezdem keresni. – a hangja rekedt volt, és ideges. Valami nagy baj történhetett. Kérdőn nézett rám, de ő csak legyintett, hogy mindjárt elmondja.

- Rendben. Akkor szia. Tíz perc és ott vagyok. - mondta, majd kinyomta a telefont.

- Mi történt? – tértem rögtön a lényegre.

- Kristen eltűnt. – mondta sírva.