Kényszer és Szerelem

Sziasztok! Köszönöm szépen mindenkinek, aki még mindig olvassa a blogomat, vagy éppenséggel most kezdte el. Remélem elég gyors voltam mindenkinek. Jó olvasást. Puszi

Kényszer és Szerelem – 14.fejezet

Rob

Amikor Emma belépett a szobába, Kristent sehol se láttam. Csak a nyöszörgését hallottam. Minden egyes alkalommal görcsbe rándult az arcom. Azonban nem engedhettem, hogy az újdonsult feleségem észre vegye rajtam, hogy bármennyire is érdekel Kristen állapota. Akkor még durvábban bánna velem.

- Drágám te meg miért ülsz a földön?

- Ja, csak összetört alattam a szék. Inkább itt maradtam. Ennél lejjebb úgysincs, nem igaz? – mosolyogtam rá.

Emma elnevette magát, habár bárcsak ne tette volna. Ahogy ez a nő nevet, az egyszerűen kínzás. Borzasztó.

- Édesem, nem lehetne, hogy gyorsan visszavisszük ezt a… - nem akartam kimondani, de úgy éreztem a hihetőség kedvéért bármit. – ribancot elvihetnénk a barom pasijához, aztán mehetnénk végre a nászútra. Mit szólsz? – odamentem hozzá, átkaroltam, és megpusziltam a homlokát.

Ilyenkor borzasztóan örültem, hogy viszonylag jó színésznek számítottam.

- Ajj, annyira nincs kedvem hozzá. De hát ha tényleg megígérted, hát legyen. Nem szeretem az olyan pasikat, akik nem tartják be az ígéretüket. – ő is átölelt, és össze-vissza puszilgatott.

- Rendben. Akkor te pakolj össze, amit csak kell, én pedig addig hozom a csajt.

- Nem, nem, nem. Még a végén megszöktök nekem!

- Emma, drágám! Hogy akarsz így a feleségem lenni, ha még csak meg se bízol bennem? – annyira látszott rajta, hogy elmebeteg. Könnyen lehetett hatni rá, néha olyan volt, mint egy gyerek, aki megbánta, hogy a kelleténél több édességet evett. Hihetetlen.

- Igazad van… - szomorúan lebiggyesztette az ajkait, és a lábait nézte zavarában. – Rendben. Akkor összepakolok.

- Köszönöm. De aztán siess, bébi. Már szívesen kettesben lennék veled. – rákacsintottam, és tisztán látszott, hogy ott helyben elolvadt.

- Oké.

Míg ő bement a fürdőbe, én beléptem abba a szobába, ahol Kristent tartotta. Vagyis inkább csak akartam. De amikor kezem a kilincsen volt, nem mertem lenyomni. Féltem, hogy vajon hogy látom őt… A nőt, aki talán az életemet jelenti…

Kristen

Már nagyon fájt a kezem. A bilincs ami a csőhöz tartotta nagyon erősen szorította. Nem tudtam, hogy az az elmebeteg vajon merre mehetett, de már egy jó ideje elment, és elég boldognak tűnt, mikor legutóbb láttam. Azt mondta, hogy ha minden sínen megy, talán elenged. Csak ez lebegett a szemem előtt. Már elakartam menni. Itt hagyni ezt az egész helyet. És látni Őt! Már nagyon hiányzott. És a legrosszabb, hogy csak most jöttem rá erre az egészre. Olyan jó volt hallani a hangját a telefonban!

Az ajtó csukódott, és a boszorkány vissza is tért. Hallottam, ahogy beszél valakivel. Egy férfi volt az, de nem ismertem fel a hangját, pedig nagyon is ismerősnek tűnt.

- Kérlek! Már nagyon fáj a kezem. Legalább egy kicsit engedj a szorításon.

Kiabáltam, amennyire csak tudtam, de azt hiszem, az egész csak egy halk suttogásnak hallatszott.

A következő pillanatban belépett az ajtón. Nem láttam, ki volt az a férfi, akivel jött.

- Na jó, ide figyelj. – amint becsukta maga mögött az ajtót, rögtön elkezdett beszélni. – Ha most jó kislány leszel, elengedlek. De ha bármi hülyeséget mersz csinálni, esküszöm, hogy nagyon megbánod, és hidd el, nem lenne lelkiismeret furdalásom, ha meg kéne öljelek. – miközben ezt mondta, nem kételkedtem benne, hogy igazat beszél.

- Remek. Akkor most egy nagyon kicsit kilazítom a bilincset. De ne próbálj meg bármi hülyeséget csinálni!

Nem tudtam megszólalni. Semmi se érdekelt, csak hogy kevésbé szorítson, és hogy végre elmehessek. Hogy elengedjen, de még ha nem is, akkor legalább had aludjak. A szemeim már ólomsúlyúak voltak, és csak pihenni akartam.

- Akkor én most kimegyek egy kicsit, és beszélgetek a látogatónkkal, te pedig addig is csöndben maradsz!

Amikor kiment a szobából, rögtön rám tört a megkönnyebbülés, és azzal együtt a végkimerültség is…

Robert

Amikor benyitottam a szobába, rögtön megláttam Kristent. A földön feküdt, borzalmas állapotban, kék-zöld foltokkal a testén, szakadt ruhában, és… mozdulatlanul! Nem mozgott. Uram Isten!

Azonnal odarohantam hozzá, és próbáltam keltegetni.

- Kristen! Kristen! Kérlek, ébredj fel. Hallod! – bár csak suttogtam, tudtam, hogy hallania kéne.

De nem mozgott. Kicsit megrázogattam, de semmi. Kicsit jobban, de akkor se. A páni félelem úgy uralkodott el rajtam, mint egy hirtelen jött tornádó. Mindent elpusztított maga körül.

- Kristen! Az ég szerelmére! Kelj már fel! – ezt már egy kicsit hangosabban mondtam, abban reménykedve, hogy Emma még így se hallja meg. Bár abban a pillanatban, az se érdekelt volna, csak tudjam, hogy életben van.

- Hm…

- Kristen! – azonnal magamhoz öleltem, amint hallottam a hangját, amint megbizonyosodtam róla hogy életben van.

Kinyitotta gyönyörű szemeit, és amikor rám nézett vele, megkönnyebbülést láttam bennük és valami mást is, amit nem tudtam beazonosítani…

- Robert… Tényleg te vagy az? Nem, az nem lehet! Biztos a mennyországban vagyok. Túl szép lenne, ha tényleg te lennél itt. – amíg ezt mondta, végig a szemembe nézett. És nem bírtam ki, anélkül, hogy elmondjam neki. A teljes igazságot.

- Kris. Én vagyok az, itt vagyok. Érted jöttem. És tudnod kell, hogy… Szeretlek.

Láttam rajta, hogy meglepődött, a szeme kitágult, nem hitte el. Pedig ez volt az igazság. Így éreztem iránta, minden hülyesége ellenére.

- Jogod van tudni, még ha nem is viszonzod ezt az érzést… - nem bírtam a szemébe nézni. Csak simogattam az arcát, és közben a kezeit néztem.

- Rob. – halkan szólt, nagyon halkan. – Én is szeretlek.

Muszáj volt ránéznem, a szemébe kellett tekintenem, hogy megtudjam, biztos így gondolja-e. De amint belepillantottam azokba a mélységes zöld szemeibe, elvesztem. Hát igaz! Tényleg szeret!

- Örülök, hogy így magatokra találtatok, de ne igyatok előre a medve bőrére. Ugyanis itt fogtok megdögleni…