Kényszer és Szerelem! - Prológus

Sziasztok! 
Meghoztam a prológust, ebből nagyjából rá lehet jönni, hogy miről fog szólni a történet. Remélem tetszeni fog nektek:D Pusszancs: Toti

Ezt nem hiszem el. Komolyan gondolja? Hogy játsszuk el, hogy szeretjük egymást?! Az lehetetlen. Kristen szinte már felrobbant, és szerintem én is hasonlítottam egy bombára, aminek már csak másodpercei vannak hátra.

- Mi? Nem. Nem érdekelnek a hülye kimutatások. Nem fogjuk eljátszani. Én legalábbis biztosan nem! Bár szerintem Rob is egyet ért velem.

- Kristen, ez nem is kérdéses.

- Gyerekek, figyeljetek. Azzal, hogy bárhol lekaptak titeket kettesben, egymás közelében, máris szinte minden pletykalap rólatok írt. A címoldalon! Most jön a harmadik film, kell előtte egy kis hírverés. – George, a manegerünk nem hárított.

Elszánt tekintete minket figyelt. Én a karosszékben ültem, és forogtam benne, próbáltam nem figyelni, Kristen az irodában fel-alá járkált, és dühös pillantásokat lövellt George felé.

- Ez nektek is sok pénzt hoz, és miután azt mondjuk, hogy összevesztetek, és ezért szakítottatok, ismét egy kis hírverés, és kész. Ennyi lenne az egész.

- George. Ide figyelj. Szívesebben játszanám el egy őrült pszihopata szerepét, semmint azt, hogy szeretem Kristent. Őrület vele lenni. Én nem bírom.

- Hidd el, ebben az egy esetben, egyetértek veled.

- Remek. És én ezzel most mit kezdjek?! – rátámaszkodtam a szék karfájára, és próbáltam szép lassan felkelni. - Örüljek, hogy egyszer az életben ugyanaz a véleményed, mint nekem? Mire megyek én azzal? Ugyan úgy el kell viseljelek! – szinte köptem a szavakat.

Utálom ezt az öntelt, depressziós, hülye picsát! Csak magára tud gondolni, totál paranoiás.

- Elég! Fejezzétek be! Nem érdekel a véleményetek, eljátsszátok, és kész! Ma este kezditek. Egy kis romantikus helyre mentek, kettesben. Gondolom tudjátok mit kell csinálnotok. Közel ültök egymáshoz, Rob bókol neked – mutatott Kristenre. – suttogtok egymás fülébe, megfogjátok egymás kezét… stb. Értitek, ugye?

- Sajnos. – fintorodtam el.

Mégis hogy tudnám eljátszani ezzel itt, hogy szeretjük egymást. Inkább gyűlöletet érzek iránta, és nem szimpátiát…

- És most gyerünk! Induljatok már!

Kelletlenül, de leindultunk. Nem tehettünk mást. Ha azt mondjuk nem, a szerződéseknek vége. Szerintem egyikünk sem akarta ezt. Megálltam előtte, elfintorodtam, de ráraktam a kezem a derekára. Ha már el kell játszani, csak páran tudjanak az igazságról.

Kristen felnyögött kínjában, de nekidőlt a vállamnak, ami pont elég magasan volt. Kiléptünk az irodából. A dolgozók, akik nem hallhatták kiáltásunkat a hangszigetelt irodából, szájtátva bámultak minket. Nekik ez meglepetés volt, ahogy mindenki másnak is az lesz.

Kristen közelebb hajolt a fülemhez, és érzelmesen kinézően azt suttogta a fülembe:

- Nehogy azt hidd, hogy ezt bármikor máskor is megteheted.

Majd elhajolt. Komolyan azt hiszi, hogy élvezem, hogy a kezemet a derekán kell hagynom. Legszívesebben ellökném magamtól, jó messzire. Ezt nem hagyhattam annyiban.

- Elhiheted, nem is akarom. – suttogtam én is a fülébe.

Hallottam, ahogy elhaladtunk mások mellett, ahogy felnyögtek, sóhajtoztak és olyanokat suttogtak:

„De szép pár!” „Mennyire összeillenek”

Felhorkantam. Még hogy mi, összeillünk? Persze, annyira mint egy kutya és egy macska. Egy pók és egy rovar.

Elértük a limuzint, ami az iroda-együttes előtt állt. Rögtön tudtam, hogy George rendelte ide, így elkezdtem abba az irányba tolni Kristent. Lehet, hogy kicsit erős voltam, mert felnyögött.

- Aú. Ennyire azért nem kéne szorítanod. Én is tudok menni, nem kell lökögetni.

- Bocs.

- Semmi, csak üljünk már be.

Erre nem szóltam semmit. A fotósok máris megjelentek, kattogtattak, és mikrofonokat tartottak a képünkbe, közben kiáltoztak:

- Rob, Kristen! Ti akkor most tényleg együtt vagytok?

- Ez valós, vagy csak megjátsszátok?

- Mióta vagytok együtt?

- Dúl a love?

A limuzin sofőrje kitárta nekünk az ajtót, és megkönnyebbülve ültünk be a hosszú járműbe. Amint a vezető becsukta mögöttünk az ajtót, és biztosak lehettünk abban, hogy a sötétített ablak üvegén, nem látnak be, elváltunk egymástól, és Kristen átült a szemben lévő ülésre.

- Fel kell hívnom Michael-t, mielőtt máshonnan értesülne erről az egészről, és félreértené.

- Oh, csak nem aggódsz a te kis szerelmedért?

- Oh, csak nem vagy féltékeny. – mondta gúnnyal a hangjában.

- Ugyan, kérlek. – legyintettem. – Nekem is fel kell hívnom Emilie-t. Tudod, a barátnőmet.

- Jah. Persze.

Kristen előkereste a mobiltelefonját, és tárcsázta Michael számát.

- Michael? Figyelj, mielőtt félreértenéd, amit hallani fogsz, nyugodj meg… Nem, nem történt velem semmi… Dehogy, képtelen lennék megcsalni téged… Az a helyzet… Mi? Benne vagyok a tv-ben?... És Rob is?... Figyelj, nyugi. Csak el kell játszanunk. Tudod, a hírszerzés miatt… Igen… Én is… Puszi…Rendben… Szia

- Nah? Mit mondott a kis pincsikutyád?

- Miért utálod ennyire?

- Hát ezért. Mert egy kis pincsikutya. Nem is férfi, csak lohol a nyomodban. Bár kereshetne egy jóval normálisabb gazdit is magának. – vigyorodtam el.

Tényleg utáltam azt a srácot. Nem azért, mert féltékeny voltam, egyszerűen kiborított. Ahogy viselkedett, és ahogy járt, ahogy beszélt. Fúj! Mint egy kis langyi.

- Na jó, inkább hívom Emilie-t.

- A ribancot. – motyogta Kristen. Komolyan azt hitte, nem hallom meg?

- Mit mondtál?

- Semmit.

Kicsörgött, de nem vette fel. Már vagy a hetedik csörgést hallottam, mikor feladtam és kinyomtam. Majd csak visszahív.

- Mi van, a kis barátnőd még csak fel sem veszi? Oh, szegény kicsi Rob. Brühühü. – gúnyolódott Kristen az ülésről.

Legszívesebben hozzávágtam volna valamit, de nem találtam semmi olyan tárgyat, amit felkaphattam volna, kivéve a telefonomat, de azt sajnáltam eldobni.

- Fogd be!

- Bocsánat, de megérkeztünk. – húzta el a vezetői és a hátsó részt elválasztó falat a sofőr.

- Köszönjük. Akkor, színészkedésre fel!

Lécci, sok komit kérnék!!!!!:) Puszi: Toti