12. fejezet
Az utóbbi pár napom borzalmas volt! A ház tele volt
emberekkel, mégis teljesen egyedül éreztem magam. Vártam a pillanatot, hogy
feláldozhassam magam. Hozzá kellett mennem ahhoz a nőhöz, akit nem hogy nem
szeretek, de még csak nem is ismerek. A gondolatra, hogy talán ő lesz a
feleségem, akivel le kell élnem a hátralévő életem, borzongás futott végig. Úgy
képzeltem azzal leszek, akit igazán szeretek, akibe szerelmes vagyok. Miközben
ezen gondolkoztam, a szemem előtt volt a kép, ahogy idősen, egy vidéki házban,
a gyermekeimmel, az unokáimmal és persze Vele vagyok. Vele, akinek hosszú haja,
telt ajkai, vékony, kecses lába az őrületbe kergetett.
Mióta beszéltem Tommal, még biztosabb voltam a
dolgomban!
Péntek este volt, és Tom már megint nem volt itt.
Folyton ment, intézte az ügyeket, a templom biztonságba helyezését, beszélt a
pappal, hátha ő tud valamit arról az őrült nőről, szerzett még embereket,
mesterlövészeket, kerestette Kristent, a sajtóval is beszélt, egy szóval
mindent megtett. Tudtam, hogy igaz barátom, és hogy bármikor számíthatok rá, a
legnagyobb bajban is, de ez most több volt annál. Nem nekem segített, hanem
Kristennek, akit még csak nem is ismert személyesen.
Ashley gyakorta volt itt. Néha itt is aludt, ha
hajnalban már nem akart haza menni. Segített a jelenléte. Talán ő volt az
egyetlen, aki meg tudott nyugtatni. Mindig azt mondta: „Na ide figyelj Robert
Pattinson, ne legyél már ilyen mélabú, most nem az Alkonyatot forgatjuk, hogy a
szomorú, melankolikus Edwardot kelljen játszanod!” Ezekkel a szavakkal persze
rögtön jobb kedvre derített, azonban azt is eszembe juttatta, hogy ha esetleg
mégis forgatnánk, Kristen itt lenne, és nem kéne az életéért aggódnom.
Taylor haverom épp egy filmet forgatott, úgyhogy csak
akkor jött, amikor az ideje úgy engedte. Ash-sel egyre jobban kijöttek, néha
még nevetgéltek, és csipkelődték is egymást, amit én nagyon jó jelnek vettem.
Igazából szép pár lett volna belőlük, de egyenlőre ilyenről még álmodnom sem
szabad… J
Michael a három napban jó, ha kétszer járt nálunk,
hogy megkérdezze, milyen fejlemények vannak a barátnőjének eltűnése ügyében.
Egyre jobban utáltam. Nem csak azért, mert egy arrogáns, képmutató fráter,
hanem mert magáénak tudhatja Kris szerelmét.
Éjjel 11 óra volt már, lassacskán mindenki aludni
tért, amikor megszólalt a telefon. A kijelzőn egy ismerős szám villogott…
***
Elfáradtam. Az arcom még mindig sajgott attól a
pofontól, amit az ismeretlen nő adott, mikor Robbal beszélt. A csuklóim fájtak
a kötéltől, amivel kivoltak kötözve az ágyhoz. A hátsó felem sajgott a több
napi egy helyben üléstől. A lábaim elgémberedtek, bűzlöttem, mint egy
hajléktalan, aki évek óta nem fürdött. Vagy két hete nem mostam fogat, a hajam
olyan kócos volt, akár egy szénaboglya. Borzalmasan éreztem magam. Nem akartam,
hogy bárki így lásson, mégis azért könyörögtem Istenhez, hogy valaki végre
megtaláljon és kiszabadítson.
Nem értettem, hogy miért nem találtak még rám. Azért
mégis csak egy elég híres színésznő vagyok, ennyi idő alatt még a rendőrség is
a nyomomra bukkant volna. Én mégis azt vártam, hogy Valaki becsörtet ide, leüti
azt az elmebeteg nőt, felkap az ágyról, és hazavisz. Valaki, aki már nagyon
hiányzott. Nem akartam rá gondolni, csak még nehezebbé tette az itt létem.
Itt… De vajon hol is lehetek? A ház, amiben fogva
tartottak, nem volt egy luxuslakás. Egy egyszerű fa házikó, valahol a
vízparton. Reggelente hallottam ahogy a víz nekicsapódik a partnak, a madarak
csiripelését, a friss eső illatot. Egész kellemes hely lenne, talán még
boldognak is érezhetném magam itt, ha nem tudnám, hogy nem mehetek sehova.
A szobában nem volt más, csak az az egyszerű faágy,
amin én feküdtem. Az ablakok be voltak reteszelve, a lámpa halványan pislogott,
a levegő füllett volt, és kellemetlen dohos szag áradt egy szellőzőnyílásból.
Épp mozgattam a lábaimat, amikor hangokat hallottam az
ajtó túl oldaláról. Reméltem, hogy valami ételt hoz az az átkozott nő, mert már
korgott a hasam.
Az első napokban még ordibáltam, kapálóztam,
rugdostam, de aztán rájöttem, hogy semmi értelme. Dühös voltam. A nőre, amiért
ennyire bolond, hogy azt hiszi, hogy Rob majd feleségül veszi, csakhogy
megmentsen engem. Jobban odavan ő magáért, és a drágalátos Emilie-ért, minthogy
elfecsérelje az életét miattam. És persze mindettől függetlenül Robra is, hogy
miatta vagyok itt.
Sajnos nem ételt hozott, csak belibegett az ajtón a
tíz centis magas sarkújában, kezében a mobiljával, és leült mellém az ágyra.
A homályos fényben sosem tudtam rendesen megnézni, de
azt láttam, hogy nem szép nő. Szolárium barna bőre szinte már taszító volt, a
körmein olyan műkörmök voltak, hogy néhány férfi megirigyelte volna a hosszát,
több kiló smink volt rajta, mint ahány kiló felesleg rajtam van, a mellei egy
igazán jól sikerült műtétnek köszönhetően feszesen álltak pólója alatt, a szája
akár két felfújt virsli. Undorító volt.
- Bogaram, most szépen felhívjuk a leendőbeli férjemet.
– A hangja diadalittas volt, mintha már a templomban állna. - Játszd azt, hogy megviselt vagy, és hogy
szinte belehalsz a fájdalomba.
- Nem kell eljátszanom. – nyögtem fáradtam.
Tényleg úgy éreztem magam, hogy ha pár napon belül nem
találnak rám, belehalok. Amúgy se szoktam sokat enni, a forgatások és az
állandó rohanás közben csak este jövök rá, hogy aznap még alig ettem, de azért
annál így is többet, amennyit ez a nő ad nekem.
- Pompás. Akkor most maradj egy kicsit kussba. – az utolsó
szót csak úgy köpte. Mintha annyira utálna, hogy még ezt a szót se érdemlem meg
az ő szájából.
- Hallo! Szívem? Én vagyok az! Csak gondoltam
felhívlak, hogy megkérdezzem, milyen a legénybúcsút? Sokan vannak?... Mi? Nem
tartasz bulit? De hát miért?... Minek? Mi az hogy minek? Hát azért, hogy az
esküvőd előtt még kitombold magad!... Jaj, te kis butus! Nem kell aggódnod. A
kis szajha tűrhetően van, bár szerintem nem bírja már soká. Azt hiszem, ha
holnap nem házasodunk össze, meg kell halnia. – Ennél a kijelentésénél a hideg
futott végig rajtam. Eddig is sejtettem, hogy lassan meghalok, de a tudat, hogy
holnap meg fog ölni, megrémisztett.Az esküvő úgyse lesz megtartva, Rob ezt nem
vállalná…
- Már megint minek akarod hallani azt a nyávogó
hangját. Nem értelek. De ha ennyire ezt szeretnéd. – Megragadta a fejem a
hajamnál fogva, és felhúzott, amennyire csak a kötél engedte. A karom ki volt
csavarva, úgy éreztem, talán el is tört, a hirtelen mozdulattól, úgyhogy nem tudtam visszatartani a sikolyt.
- Kris? Istenem, minden rendben? – hallottam Rob
aggódó hangját, ahogy fogva tartóm a fülemhez emelte.
Megnyugtató volt a hangja. Egy ismerőst hallani ebben
a pillanatban mindennél többet jelentetett, pláne hogy Rob nem csak egy ismerős
volt.
- Rob? Kérlek!
Már nem bírom soká. Tudom, hogy utálsz, és hogy az se érdekel, hogy mi történik
velem, de kérlek, ments meg valahogy! – a hangom még engem is meglepett. Gyenge
volt és könyörgő.
- Egyáltalán nem utállak, Kristen Stewart! – ezt úgy
mondta, hogy még akkor is elhittem volna neki, ha tudom, hogy kandi kamera. A
hangja erősen, magabiztosan csengett, és az hogy a teljes nevemet kimondta,
csak még jobban megerősített abban, hogy valami gond van vele.
Eddig utált, úgy ahogy én is, a hátunk közepére se
kívántuk a másikat, és a forgatáson illetve a kötelező megjelenésen, nagy ívben
elkerültük egymást. Azt hallani, hogy érdekli, mi van velem, az eddigiekhez
képest akár a villámcsapás, olyan hirtelen jött. Ahogy a felfedezés is, hogy
jól esett ezt hallanom. Hogy talán a szívem mélyén vágytam erre.
- Na jó elég legyen a bájcsevelyből. Holnap, drágám. Holnap!
Álmodj szépeket. – a pityegés, ami megszakította a beszélgetést, mintha az
életemet vágta volna el…